Határtalan vidámsággal érkezett az interjúzónába a rövid pályás gyorskorcsolya sporttörténelmet író magyar férfiváltója, amely hazánk első téli olimpiai bajnoki címét szerezte. Ha az előző mondatot visszaolvassa, talán borsódzik a háta, de azt se szégyellje, ha elsírja magát. (Bevallásuk szerint a fiúk és a vezetőség tagjai is így tettek a jégpályán és mellette.)
Az előző gondolat mentén arra voltunk kíváncsiak, hogy – nagyjából fél órával azután, hogy biztossá vált a győzelem – mi zajlik le bennük, ha ők is hangosan kimondják: olimpiai bajnok vagyok.
A váltó befejező embere felé nyújtottam először a diktafont. „Liu Shaolin Sándor, olimpiai bajnok” – mondta, mintha egy függőségeket feldolgozó közösség bejelentkező körében lenne. „Szia, Sándor!” – köszönt vissza a túlvégről Knoch Viktor. „Ez honnan jött?” – vette vissza a szót Sanyi, utalva arra, hogy még nem igazán tudta feldolgozni. „Nagyon jó érzés ezt most hallani, és akkor is az lesz, amikor behívnak majd a tévéstúdióba minket, és azt fogják mondani, hogy olimpiai bajnok vagyok” – viccelődött szokásos stílusában.
Testvére, Shaoang következett: „Olimpiai bajnok vagyok” – mondta viszonylag könnyedén, hatalmas mosolyt eleresztve a végén. „Ezt név elé lehet írni, mint a doktort? – vágott közbe Burján Csaba.
„Majd az ajtómra is fölvésem.”
De ő sem úszta meg, hogy konkrétan kimondja. „Olimpiai bajnok vagyok, Burján Csaba. Ennyi. Ezután csak így mutatkozom be!” – bökte ki, s véletlenül se gondolják, hogy nagyképűnek tűnt.
Knoch Viktor, aki a negyedik olimpiáján szerepelt, így fogalmazott: „Nem tudom, mit mondjak. Nekem kell pár nap, hogy ezt felfogjam. Mondtam előtte a többieknek, hogy
tökmindegy hányadikok leszünk, elsírom magam, és összecsuklom.
Kilenc napot vártunk az elődöntő és a döntő között, ami nagyon szokatlan, általában egy esténk van. Olyankor az ember nem is tud annyira foglalkozni vele, pörög még a verseny, az egyénire is koncentrálni kell, úgyhogy nekem nagyon nehéz volt ez a kilenc nap. Nem érzek semmit, egyszerűen kell egy kis idő, hogy ezt felfogjam.”
Burján Csaba később még hozzátette: „Mindenki ezt kérdezi tőlünk, hogy érezzük magunkat, de mi sem tudjuk. Nem lehet ezt megválaszolni.”
