Fagyizóból, babakocsi-tárolóból is lehet lakás – na de milyen?

Legalábbis ha nagyon akarja az ember, és másra nincs pénze. Megdöbbentő megoldások következnek.

Már a távolból furcsa szag üti meg az orrunkat, amit először nem is tudunk mire vélni. A romlott és friss ételszag elegye ez, amit most egy testes, rikító rózsaszín felsős középkorú asszony hasít ketté előttünk az olcsó cigarettája füstjével. A két lakóépület közötti területen már jól látszik, honnan a mindent belengő, tömény szag: konyhai maradék, hulladék és cigarettacsikkek mindenfelé, de eldobált használt fecskendőket is látni a fűben.

Most egy huszonéves fiú jön velünk szembe, végigmér minket, néhány másodpercig farkasszemet nézünk egymással. Az ingatlanos szakítja meg a nem mindennapi ismerkedést: megérkeztünk!

A lakásba lépve különös megoldásokra leszünk figyelmesek: a konyhában találjuk a zuhanyzót, az illemhely azonban már közös a szomszéddal. A közvetítő tájékoztat: ne aggódjunk, a szomszédasszony „magyar”, aki a lányával él itt. Kiemeli, hogy a közelben egy roma család is van, akik „nagyon rendesen” nevelik a gyerekeiket. A kis szobába lépve először a vasrács tűnik fel az ablakon. Nem tudjuk, hogy az ingatlanos viccel-e vagy sem, mikor a betonvasakból – vagy azokhoz hasonló vékony fémszálakból – készült alkalmatosságot biztonsági rácsnak nevezi. Mindenesetre úgy véli, ha zavar minket, akár el is távolíthatjuk. – Nem hiszem, hogy ide be fognak jönni – mondja, majd hozzáteszi: ha viszont ez mégis megtörténne, akkor biztos nem ebből az épületből érkeznek majd a betörők. Megnyugtató.

Amikor kitekintünk a lakás szomszéddal közös piciny előteréből – ami már komolyabb ráccsal van leválasztva a ház közös terétől, abból nyílik a vécé is –, még valamire felfigyelünk: a szemközti, egy szinttel feljebb lévő lakás ajtaját és ablakait egyszerűen befalazták blokktéglákkal. A férfi most már nem szépít: szemközt egy önkormányzati lakást látunk, amelynek lakói nem fizették a lakbért, ezért kilakoltatták őket. – Akik nem fizették a társasházi költségeket, azokét befalazták – mondja határozottan az ingatlanos, aki különösen optimista: állítása szerint gyorsan el fog kelni a lakás, sok érdeklődő hívja, hiszen nagyon jó helyen van ez az ingatlan, a „lakosság összetétele” pedig csak egy dolog. Most már rákérdezünk arra, hogy cigányokról van-e szó, amikor következetesen hátrányos helyzetű lakókról beszél a férfi. Mi tagadás, igen. A magyar szomszédasszony viszont már 16 éve él itt, sőt a közvetítő még olyan embereket is tudna innen mutatni, akik öltönyben járnak. Mi azonban a Hős utca 15. alatt lakó öltönyös emberek helyett inkább arra vagyunk kíváncsiak, mennyiért adhatók ki ezek a lakások, ha valaki mégsem költözne be ide, hanem inkább kiadná. Az ingatlanos optimizmusa töretlen: szerinte 60-70 ezer forintért is ki lehet adni ezeket a kislakásokat, annyira kevés ingatlan forog most a piacon. Az életképet látva kicsit hihetetlennek tűnik mindez, bár minden csak megközelítés kérdése: az ingatlan mondhatni közvetlen metrókapcsolatos, a Puskás Ferenc Stadion állomása gyalogszerrel 10 perc, az 1-es villamos megállója pedig kőhajításnyira van.

Bár elsőre alig hisszük, a Hős utcainál egymillióval drágábban a budai oldalon, a Mechwart liget környékén is találunk hasonló méretű lakást. A 4-6-os vonalához közeli ingatlan 30 évig szükséglakásként funkcionált, az utcáról nézve ma már annak sem gondolnánk. Inkább raktárként tekinthetünk a 25 négyzetméteres kis félszuterénre, és nem is tévedünk nagyot: egy idő után már nem szükséglakásként működött, hanem gazdaboltként használták, utána pedig terményraktár volt. Bejelentkezni csak akkor lehet, ha az ingatlant visszaminősítik lakássá, bár tény, akként használni attól függetlenül is lehet, az ingatlanok albérletként is kiadhatók így. Az érdeklődök is ennek megfelelően keresik, főleg mert a közelben a lakásokat aranyárban adják: a környék kifejezetten jó, a kis szuteréntől nem messze épül az egyik legdrágább budai társasház, jóval egymillió fölötti négyzetméterárakkal. A tulajdonos már telefonhívásunkkor elmondja, hogy az ingatlant aznap is mutatta olyan vevőknek, akik komoly szándékkal érkeztek. Nem lenne meglepve, ha meg is vennék, így hitegetni nem akar. De azt azért elmondja, hogy volt, aki látatlanban is meg akarta venni, de aztán szó nélkül eltűnt. Így biztosra semmi sem vehető.

A szuterén az utcai oldalról jelenleg lezártnak tűnik, egy vasajtó állja az érdeklődők útját. A mindössze egy helyiségből álló lakás egyik sarkában vécé és kézmosó is van, a csapból folyik a víz és a villany is ég. Munka viszont lenne a kis szuterénnel, komoly összeget kellene elkölteni ahhoz, hogy otthonos kuckóvá váljon. Viszont abban a pillanatban 10 millió fölé szökne az ára. A fantáziát már meg is látta benne valaki, beszélgetésünk másnapján már jelzett is a tulajdonos: eladta.

A következő lakás, amely felkelti figyelmünket, másfél millió forinttal drágább, viszont több mint 50 négyzetméteres, kétszobás. A Kőbánya kertvárosi részén lévő földszinti ingatlan jelen alapállapotban is otthonnak nevezhető, függetlenül attól, hogy belülről valamelyest felújítandó – egy parkettacsiszolás ráférne, és a nyílászárókat is illene cserélni –, de szép épületben van, az előbbiekhez képest pedig nagy különbség az is: külön fürdője és vécéje van, ráadásul nem is egy helyiségben. Mindez túl jól hangzik ahhoz, hogy ebben a formában igaz legyen. És valóban: kellő lelkierővel kell rendelkeznie annak a vevőnek, aki beruház ebbe a lakásba. Tulajdonosa egy középkorú férfi, aki súlyos beteg, életét már csak hosszabbítani lehet a kezelésekkel. Örököse nincs, lakását csak egyetlen dolog miatt akarja eladni: nem szeretné, hogy az állam örökölje. Elakad a hangunk, ahogy erről beszél, őszintén elmondva: ezért válna meg otthonától gyakorlatilag féláron.

Más, hasonló árfekvésű lakásoktól nem a helyzet miatt akad el a szavunk, hanem azért, mert a meghirdetett ingatlanokat egyáltalán lakásként árulják. – Amíg üzletként hirdettük, a kutyát sem érdekelte, de amióta lakásként kínáljuk, rengeteg az érdeklődő. Egy lány már meg is akarta venni, de az édesanyja az utolsó pillanatban megtoldotta az erre a célra szánt összeget, így eshetett másik ingatlanra a választás – ezt már egy olyan közvetítő mondja nekünk, akivel egy VIII. kerületi, Baross utcai panelház földszintjén találkozunk. Egy 4,5 millióért kínált, mindössze 12 négyzetméteres helyiségben állunk, eredetileg babakocsi-tárolóként funkcionált, évek óta üresen áll, magántulajdonban van. Már tervek is vannak arra vonatkozóan, hogyan lehet egyszerűen lakássá alakítani. A közvetítő lelkesen mutatja: a lépcsőházba nyíló, korábban megszüntetett ajtó bármikor újranyitható, így az utcafronti bejárat véglegesen lezárható. Ő már elképzelte: az oldalsó bejárat megnyitása után a régi ajtó mögött kaphatna helyet egy konyhapult, a helyiség másik végébe pedig vécé és egy kis zuhanyzó kerülhetne, fölé pedig egy fekvőgaléria.

Hogy mindez hasonló alapterületen elképzelhető, egy másik, pestszentlőrinci ingatlan példája bizonyítja: egy egykori fagyizóban járunk, amit most lakóingatlanként próbálnak értékesíteni. Ott a 13 négyzetméteren már van egy leválasztott vécé és kézmosó, a mellette lévő ficakba pedig épített zuhany kerülhet. A maradék területen talán el is férne egy kisebb kanapé, ha nem lenne középen egy vaskos oszlop, aminek a funkcióját igazán az eladó sem tudja.

Az viszont már más kérdés, hogy erre a 4,5 millióért kínált ingatlanra lakásként aligha tekintett volna bárki azt megelőzően, hogy a fővárosban havi 100 ezer forint alatt művészetté vált lakást találni, a jobb helyeken pedig még a lepusztult szobákért is ennyit, vagy még többet kérnek. Viszont innentől kezdve nem lehet meglepődni azon, hogy akinek örökség miatt van a zsebében 4-5 millió, hitelt viszont nem kap, inkább beruház egy efféle hajlékra, minthogy kitegye magát az albérlettel járó bizonytalanságnak és kiszolgáltatottságnak.