Kapálózó, kiöregedett társadalom lettünk

Bartis Attila A vége című regénye kapcsán ’56-ról, Európa elveszett fölényéről és a múlt feldolgozásáról.

– A vége című regényét sokan nagy, összefoglaló műként várták, amely a főszereplő, Szabad András életén keresztül a 20. század magyar történelméről ad számot. Van létjogosultsága egy ilyen olvasatnak? Beszélhetünk még egyáltalán nagy, összefoglaló irodalmi művekről?
– Persze, hogy beszélhetünk ilyen művekről. Miért ne lenne ennek létjogosultsága? Ha egy kicsit jobban belegondolunk, úgy 100-150 éve pont egy olyan korban élünk, amikor nagyobb kultusza van az ilyen nagy, összefoglaló műveknek, mint az ókor óta bármikor. De hát azok két- vagy háromkötetes művek. A végében aligha férhet el egy ekkora összefoglalás. Ha azok valamiféle tükrök, akkor A vége szerintem inkább egy árnyék. Igaz, jól felismerhető, hogy minek az árnyéka.

– Szabad András életének központi fogalma ’56. Mintha minden, amit elszenved, amit tesz, folyamatos körben járás lenne a tragikus forradalmi események körül. Képtelenség elszakadni a múlttól, még ha az elsősorban a szüleink, nagyszüleink történeteit jelenti is?
– A múlttal szinte lehetetlen egészséges viszonyt fenntartani. Ha visszasírjuk, az is patologikus, ha elszakadni akarunk tőle, az is. Miközben tisztában vagyunk vele, hogy mindkettő lehetetlen, alapvetően ez a két attitűd jellemzi a hozzá való viszonyunkat. Ez egy kicsit olyan, mint a depresszió. Az ember tudja, hogy mit kéne tennie, de képtelen rá. Csak hát ez nem a mi sajátunk, valamiképp minden kor és minden társadalom ezen a kötélen táncolt. A mi múltfeldolgozásunk kétségtelenül pocsék, még akkor is, ha valamivel jobb pár szomszédunkénál. Persze, vannak mintaértékű múltfeldolgozók – nálunk ez ügyben Németország a minta –, csak számomra egyre inkább kérdés, hogy mi van, ha az ötszázezredik menekült vagy az első levegőbe röpített pályaudvar után véletlenül mégis ráunnak a mintaértékű múltfeldolgozásra. Azt látom, hogy a múlthoz való egészséges viszony feltétele a biztonságérzet. Hogy ne várjunk semmit a múlttól és ne fussunk előle. Azon kívül, hogy tanulunk belőle, ne kényszerüljünk semmire használni. Ez pedig csak azokban a társadalmakban tud megtörténni, ahol a jelen rendben van. Ahol a múlt rémképe vagy rózsaszín maszata nélkül is van hiteles, jelenre alapuló jövőkép. Ezért aggódom, hogy mi is lesz, ha a mintaértékű múltfeldolgozók biztonságérzete meginog. Mert a félelem nem ideológiafüggő.

– Elbeszélhető ’56 története?
– Minden történet elbeszélhető. Minimum kétféleképpen. Ha nem épp annyiféleképpen, ahányan elbeszélik.

– Megjelenhet a politika a szépirodalomban? Kötelessége a művészetnek, hogy foglalkozzon a társadalmi-politikai változásokkal?
– Nem kötelessége, hanem nem tud vele nem foglalkozni. Vannak időszakok, amikor megpróbál fellélegezni, megpróbálja lerázni magáról ezt a göncöt, de általában elég hamar kiderül, hogy ez lehetetlen. Hiszen a politika a valóságunk része. És az irodalom valamiképp mindig a valóságra reflektál. Hogy metszhetnénk ki ebből a politikát, mint valami tabut, amihez az irodalomnak nem szabad hozzányúlnia? 1990 után volt egy nagy fellélegzés, amikor azt hittük, hogy akkor mostantól ez a politikusok dolga, nem az irodalomé. Huszonöt év se telt el, és ma az elmúlt huszonöt év politikai költészetéből jelenik meg antológia.

– Hosszú ideig írta, majd újraírta, kidobta, és megint újraírta regényét. Többször beszélt már róla, hogy az életének eseményei, legfőképpen édesapja halála, miként befolyásolták a szöveg megalkotását. Ennyire erősen hat a valóság a fikcióra?
– Bizonyára van, akinél nem. Esetemben igen.

– A regény jelentős része Indonéziában, Jáva szigetén született meg. Ekkora távolságra volt szükség ahhoz, hogy sikerüljön megírnia a regényt?
– Jáva leginkább abban járult hozzá az életemhez, hogy valami minimális rálátásom lett a saját kultúrámra, a nyugati világra. Még pontosabban: hogy megingott a hitem abban, amiben azért mi szinte mindnyájan hiszünk, még akkor is, ha nem illik hangosan kimondani, mert nem píszí. Nevezetesen, hogy azért mégiscsak mi vagyunk a világ közepe. Hát aligha. Lehet, hogy voltak olyan idők, amikor tényleg Európa volt a világ közepe, amikor a politikai, gazdasági, katonai fölénye a világ többi részével szemben megkérdőjelezhetetlen volt – és ezzel a fölénnyel gyalázatosan vissza is élt. De ezek az idők elmúltak. Egy kapálózó, kiöregedett társadalom lettünk, akkora egóval, mint egy megnyúlt, délutáni árnyék.

– A 2001-ben megjelent A nyugalom című könyvét sokan anyaregényként definiálták, A vége pedig ez alapján aparegény lett. Van ilyen tematikai összefüggés, kontinuitás a két mű között?
– Nincs. Pontosabban, ha van, az nem az én szándékomból adódik, hanem egyszerűen abból, hogy mik határoznak meg engem, az életem, az érzelmeim, a gondolkodásom. Amennyire nem gondolom A végéről, hogy egy teljes évszázadot összegző nagy tabló lenne, ugyanúgy nem gondolom azt sem, hogy aparegény. Vagy, ha igen, akkor legalább annyira anyaregény is, meg szerelemregény is. Nem vagyok költő, szerelmes vers helyett regényt írok.

– A nyugalom sikere miként hatott Önre, befolyásolta a felhajtás, vagy az abból következő elvárás az alkotásban?
– Biztos, hogy befolyásolt. Volt, amikor segített, volt, amikor megkeserítette az életem. Ez mindig attól függ, hogy épp hogyan megy a munka. Ha megy, akkor a múlt babérja segít, ha nem megy az írás, akkor megfullaszt.

– Szabad András a regényben fotóművész. Az ő művészete közvetlenebb, mint az írás, jobban kifejezi a valóságot?
– Nem közvetlenebb, és nem fejezi ki jobban a valóságot, egyszerűen más. Van, amire az egyik alkalmas, van, amire a másik. Lehet egy szövegnek bármilyen láttató ereje, nem fogja átvenni egy kép helyét. Másrészt például a kép nem tud mit kezdeni a lét egyik legfontosabb tényezőjével, az idővel. Egyetlen mondat sem tudja olyan pontosan megmutatni egy arckifejezést, mint egy kép. És egyetlen képből sem fogjuk megtudni annak az örömnek vagy kesernek az okát vagy a következményét. Azt, hogy „három évvel később”, még a moziban is csak abból tudjuk, hogy kiírják. Kár a kettőt összehasonlítani, az egyik folyó, a másik tengerszem.

– A látványok a regényben mindig attól függnek, ki a néző, így több érvényes igazság is megjelenik a szövegben. Mit kezdhetünk ennyi valósággal és igazsággal? Nem is létezhet egy központi narratíva?
– Nem azért jelenik meg több igazság, mert más a néző, hanem egyszerűen, mert több érvényes igazság létezik. És ezek sokszor egymást kizáró igazságok. Ennek semmi köze a szubjektivizmushoz. Ezzel nemcsak az etika, hanem a tudomány is küzd. Az egyetlen narratíva elfogadása többnyire valamiféle erőszak eredménye.

– És ez, vagyis a választási lehetőségek sokasága lenne a szabadság?
– A szabadság nem a választási lehetőségek számától, hanem a választás lehetőségének a tényétől függ. A túl nagy szám akár döntésképtelenné is tehet. Háromféle kenyérből még lehet választani. Háromszázféléből már nehezen.

– A vége lezárása felettébb pozitív, holott a szövegből akár ennek ellenkezője is következhetett volna. Ez a jövő felé nyitott befejezés azt sugallja, hogy mégis elérhető a szabadság?
– A vége lezárása az életről szól. Ha az élet valóban a legfőbb jó, akkor valóban pozitív a regény vége. De aligha tud választ adni azokra a kérdésekre, amelyekre még senki nem adott választ.

A Magyar Nemzet november 20-i, pénteki számában megjelent interjú bővebb változata.