Ha David Brooks csak a fogyasztói társadalmat ostorozná, az önmagában nem volna akkora újdonság. Milliószor halljuk, hogy énközpontú világban élünk, ahol az önbeteljesítés a fogyasztási cikkek megszerzését jelenti, az előrejutásért semmi nem drága, és a fő mozgatórugó az önös érdek. Persze felvetődhet a kérdés, hogy a The New York Times publicistája milyen alapon tart erkölcsprédikációt, amikor az amerikai újságírók sem feltétlenül a szentek életét élik. Brooks elég ravaszul húzza ki a hasonló kritikák méregfogát, amikor leírja, azért kezdett bele ebbe a könyvbe, hogy „megmentse a saját lelkét”, és a rend kedvéért tart egy kis önvizsgálatot is: „Azért fizetnek, hogy narcisztikus nagyképűséggel harsogjam a véleményemet, hogy magabiztosabbnak, okosabbnak, jobbnak és tekintélyesebbnek tűnjek, mint amilyen valójában vagyok. A legtöbb embernél keményebben kell dolgoznom azért, hogy elkerüljem az önelégült felületesség által uralt életet.”
De ez talán nem is olyan lényeges, mert a könyv nem David Brooksról szól, hanem olyan történelmi karakterekről, akiknek szerinte sikerült eljutniuk önmagukhoz, felépíteni a jellemüket. Szent Ágoston, a munkások jogaiért síkraszálló Frances Perkins és a szegényeket felkaroló Dorothy Day, Dwight Eisenhower elnök, George C. Marshall tábornok, Philip Randolph polgárjogi aktivista – mindnyájan másképpen győzték le önmagukat. Eisenhower a saját indulataival viaskodott, Dorothy Day a lemondást tanulta meg, Marshall fel tudta adni az egyéniségét, hogy jól szolgáljon egy intézményt, Randolph felül tudott emelkedni a sértéseken. Közülük többen úgy tudtak maradandó nyomot hagyni a társadalomban, hogy lemondtak a világi hívságokról, mint az életét a szegényeknek szentelő és szegényszálláson élő Day vagy Szent Ágoston. Mások viszont a szó világi értelmében vett karriert is befutottak anélkül, hogy hiteltelenné váltak volna. George C. Marshall tábornok kapcsán például azt jegyzi meg Brooks, hogy soha nem kapták komoly hazugságon, se más következetlenségen.
A helyzet Brooks szerint akkor változott meg, amikor a második világháború után fellélegzett a társadalom és az emberek élvezni akarták az életet. A bűnökről, önmagunk legyőzéséről való gondolkodás rohamosan veszített a népszerűségéből, s elkezdődött a mai fogyasztói társadalom kialakulása.
Ez végződött Brooks szerint ott, hogy az erkölcsiséget az egyén és a társadalom életében felváltja a haszonelvűség. Brooks nagyon takarékosan bánik az aktuálpolitikai utalásokkal, de a magyar olvasónak nem tudnak nem eszébe jutni a közelmúlt politikai epizódjai. Például amikor kiderült, hogy a kormányzati agytröszt, a Századvég stratégiai vezetője, G. Fodor Gábor szerint a polgári Magyarország eszméje nem más, mint egy „politikai termék”. Meglehet, hogy ez is éppen azt a haszonelvű szemléletet tükrözi, amelyről Brooks ír. Az önfegyelem kapcsán pedig elég talán felidézni Habony Árpád és ismerősei többállomásos ámokfutását a Szépművészeti Múzeum körül. Az ügyben az volt az alapvetés, hogy aki elég fontos ember, ingyen megkaphatja a közintézményt egy esküvői bulira, és pár hónapra haza is viheti az ott őrzött többmilliós festményeket egy lakótelepi garázs bérleti díjának megfelelő összegért. Brooks könyvének legtöbb szereplője valószínűleg a szívéhez kapna és összeesne ennek hallatán.
De a politikusokkal elégedetlen civil társadalom is kap kritikát Brookstól. „Ha valakire manapság azt mondjuk, elkötelezett a köz iránt, azon olyan embert értünk, aki aláírásokat gyűjt, tüntetéseken és felvonulásokon vesz részt, felemeli a hangját a közjó érdekében. Régebben azonban az ilyen ember megfékezte önnön szenvedélyeit, és moderálta a véleményét annak érdekében, hogy nagyobb konszenzusra jusson, és különböző embereket is össze tudjon hozni az ügy zászlaja alatt” – írja Philip Randolph kapcsán.
(David Brooks: Úton önmagunk felé. Libri Kiadó, 2015, 372 oldal. Fordította: Dövényi Ibolya, Abody Rita.)
