Egy idő után elkezdtek beszélni a radioaktivitásról. Nemcsak a vajdasági híradóban hétfőn este, hanem a Magyar Televízióban is, amikor nem volt adásszünet. Azt mondták, hogy igen, radioaktivitás van, de nem kell tartanunk tőle. Arra vigyázzunk, hogy a salátalevelet meg a gyümölcsöt mossuk meg alaposan, de egyébként miért ne mennénk ki a szabadba, és élveznénk a gyönyörű tavaszt. Apám mégis hozta azt a két teli kannát. Nekem meg az öcsémnek azt mondta, hogy mostantól ebből igyunk, anyámnak meg azt (nem tudta, hogy az ajtó mögül hallgatózom), hogy munkahelyén, a tanácsnál elterjedt, hogy voltak bizonyos mérések, melyek szerint nem annyira megnyugtató a helyzet, és hát a folyó mégiscsak Ukrajnában ered. Egyszóval jobb az artézi víz. Na és a fürdés? – kérdezte anyám. Apám – láttam az ajtó tejüvegén keresztül – a vállát vonogatta: annyi kannája nincs.
Onnantól kezdve jó darabig artézi vizet ittam: kínnal, keservvel, muszájból. De hogy a radioaktivitás mennyire félelmetes, azt azon az éjszakán tapasztaltam meg, amelyen félálomban kitámolyogtam a konyhába szomjamat oltani, és már a pohár felénél jártam, amikor ráeszméltem, hogy csapvíz van benne. Elhűlt ereimben a vér, egyetlen pillanat alatt elöntött a jeges verejték. A maradékot belezúdítottam a mosogatóba, majd remegő kézzel töltöttem az artézi vízből. Mintha azt reméltem volna, hogy orvosság, amellyel bármit is jóvátehetek, egyik pohárral a másik után vedeltem. Utána sokáig álltam még a konyhaablak előtt, és miközben torkomban dobogott a szívem, és szám tele volt a fémes ízzel, nem tudtam megszabadulni a rettenetes gondolattól, hogy itt vannak a halálos röntgensugarak. Valahol a sötétbe burkolózó lakótelepen, láthatatlanul, ám a mi életünkben is.
