Harminc évvel ezelőtt apám minden hétfőn – amely a szünnapot jelentette a Magyar Televízióban – a nálunk a távolság ellenére is fogható vajdasági magyar adás híradóját nézte. Tavaszi este volt, virágillat úszott a lakótelep betontömbjei között, a képernyőn egy számunkra idegen világ hírei peregtek. Valami ifjúsági regényt gyűrögettem a fotelban, és arra kaptam föl a fejem, hogy apám azt mondja, hogy ez nem jó. Megkérdeztem, mi nem jó, ám apám egyre csak ingatta a fejét, nekem meg lassacskán eljutott a tudatomig, hogy a szokatlanul intonáló férfihang arról beszél, hogy robbanás történt egy ukrajnai atomerőműben, tűz ütött ki, a reaktorokat le kellett állítani.
Képzeletben kinyitottam a földrajzi atlaszt a Szovjetunió térképénél. Arra is emlékeztem, hogy osztálykiránduláson a buszból megmutatták, hogy a fenyőfák mögött ott van a paksi atomerőmű. A sci-fi regényekben atommeghajtású űrhajókról lehetett olvasni. Az amerikaiak pedig a második világháború végén atombombát dobtak a japánokra – jó, mondták az iskolában, a japánok a németekkel voltak, de az atombomba akkor sem kellett volna. Pláne, hogy azóta az amerikaiak atomfegyverekkel fenyegetik a béketábort, ahol viszont atom az erőművekben van. Mert mi nem bombákkal akarjuk az ellenséget térdre kényszeríteni, hanem békés, ám elszánt termeléssel.
Néhány nappal később apám két jókora műanyag kannával állított haza. Nem benzin volt bennük, hanem artézi víz. A folyóparti sétányon, a századelős szállodaépület hátuljában lévő kútból származott. Soha nem szerettem azt a vizet. Amikor nyáron arra bicikliztünk, nem esett jól inni belőle, mert meleg volt és záptojásszagú. Az ízét is borzalmasnak találtam: olyan volt, mint amikor kisebb koromban pénzt raktam a számba. A felnőttek azt mondták, hogy nem szabad, mert a pénz koszos, ki tudja, hány és milyen kézen megy keresztül – a vizet viszont itták sokan. Az ezek szerint nem volt koszos. Sőt akadt osztálytársam, akinél ha gombfocizás közben megszomjaztam, ilyet kaptam. Mert ők kizárólag azt itták. Nem értettem, miért, mint ahogy nem értettem azokat sem, akik sorban álltak a kútnál piros bádogkannával vagy az Úttörő Áruházban kapható, összecsukható műanyag ivóedénnyel, és egyszerre két-három pohárral is fölhajtottak a vízből.
Egy idő után elkezdtek beszélni a radioaktivitásról. Nemcsak a vajdasági híradóban hétfőn este, hanem a Magyar Televízióban is, amikor nem volt adásszünet. Azt mondták, hogy igen, radioaktivitás van, de nem kell tartanunk tőle. Arra vigyázzunk, hogy a salátalevelet meg a gyümölcsöt mossuk meg alaposan, de egyébként miért ne mennénk ki a szabadba, és élveznénk a gyönyörű tavaszt. Apám mégis hozta azt a két teli kannát. Nekem meg az öcsémnek azt mondta, hogy mostantól ebből igyunk, anyámnak meg azt (nem tudta, hogy az ajtó mögül hallgatózom), hogy munkahelyén, a tanácsnál elterjedt, hogy voltak bizonyos mérések, melyek szerint nem annyira megnyugtató a helyzet, és hát a folyó mégiscsak Ukrajnában ered. Egyszóval jobb az artézi víz. Na és a fürdés? – kérdezte anyám. Apám – láttam az ajtó tejüvegén keresztül – a vállát vonogatta: annyi kannája nincs.
Onnantól kezdve jó darabig artézi vizet ittam: kínnal, keservvel, muszájból. De hogy a radioaktivitás mennyire félelmetes, azt azon az éjszakán tapasztaltam meg, amelyen félálomban kitámolyogtam a konyhába szomjamat oltani, és már a pohár felénél jártam, amikor ráeszméltem, hogy csapvíz van benne. Elhűlt ereimben a vér, egyetlen pillanat alatt elöntött a jeges verejték. A maradékot belezúdítottam a mosogatóba, majd remegő kézzel töltöttem az artézi vízből. Mintha azt reméltem volna, hogy orvosság, amellyel bármit is jóvátehetek, egyik pohárral a másik után vedeltem. Utána sokáig álltam még a konyhaablak előtt, és miközben torkomban dobogott a szívem, és szám tele volt a fémes ízzel, nem tudtam megszabadulni a rettenetes gondolattól, hogy itt vannak a halálos röntgensugarak. Valahol a sötétbe burkolózó lakótelepen, láthatatlanul, ám a mi életünkben is.
