„A világ legártatlanabb teremtése, értitek? – üvöltötte dühösen –, és ti hagytátok, hogy a legártatlanabb teremtést keresztre feszítsék! Gyarló népség! És különben is hol van a férjetek, mi? Hol?” Nagyanyámra sandítottam féloldalról, vártam, hogy csak visszaszól valamit, ő aztán nem az a fajta, aki hagyja, hogy számonkérjék, és kiabáljanak vele. De nagyanyám nem szólt egy árva kukkot sem.
Nem tudtam, ki lehet az a fiú, de elhatároztam, hogy addig ki nem megyek a teremből, amíg rá nem jövök a titokra. Kiderítem, istenuccse, ilyen szörnyűséges bűneset mellett nem mehet el az ember csak úgy. Tartozom ezzel a fiúnak. Hogy a csudába nem írta meg az újság, hogy nem mondta be a rádió, morfondíroztam tovább. Gondolatban végigzongoráztam a fiú osztálytársaimat, aztán, már nem is tudom, miért, birkás Lali jutott eszembe. Szegény Lali nem járt iskolába, mert lett neki az a baja, mióta megharapta a kutya. Igen, megvan, sóhajtottam nagyot, csakis Lali lehet a keresztre feszített fiú. Azért nem láttuk már három napja a réten, azért legeltette más a juhokat a vízvette part mentén.
Igen, Lali az, senki más, ő a világ legártatlanabb teremtése, gondoltam az úton visszafelé. A pókra gondoltam, melyet a nagy töprengésem közepette elfelejtettem lesöpörni nagyanyámról. Vajon hol lehet most az a pók? A vízvette parthoz értünk, amikor sötétkék, sallangos szélű kabátban egy kajla alakot pillantottam meg. Lali volt az. Amikor odaértünk, jól megnéztem a kézfejét, tényleg piros-e ott középen. Csak az egyik kezét sikerült megpillantanom, az tényleg piros volt.
Ő a fiú, sóhajtottam megnyugodva, Lali az, aki harmadnapra feltámadott.
