Galaxis a falu végén

Faluvégi Lajos apróhirdetésekben kereste a ritkaságszámba menő képregénypéldányokat.

– Az a baj Lajossal, hogy mindig fantáziál, sose ott az esze, ahol kéne. Én mondom, az a sok marhaság teszi, amiket összeolvas esténként. Néha már könyörgök neki, gyere, Lajos, tévézzünk, az legalább olyan normális, az ember azt látja, amit mutatnak, én is azt látom, amit te látsz, ugyanazt nézzük, de nem, nem, neki csak azok az eszement csillagok meg mit tudom, milyen kótyagos könyvek, képregények, a sztrippek kellenek

Lajos, ha ráért, és kedve is úgy adta, behívott egy kávéra, bebocsátást engedett a kuckójába, ahol az összes bútordarab a heverőtől kezdve a használaton kívüli vaskályhán, betört üvegű keltetőgépen át a dohányzóasztalig polcként funkcionált, minden zsúfolásig meg volt pakolva folyóiratokkal, fanzine-okkal, almanachokkal, puha kötésű kép- és ponyvaregényekkel. A falakat asztronómiai poszterek, csillaghalmazok, spirálgalaxisok kinagyított, színes fotói borították, de mellettük ott virítottak kiragasztva korunk ikonikus filmjeinek moziplakátjai, mint Clint Eastwood ponchós árnyékfigurája a Jó, a rossz és a csúfból, a Cápa című film mélyből feltörő óriás cápafeje kitátott fogsorával, az első Star Wars plakátja a kakaóscsiga-frizurás Leia hercegnővel, Roger Moor (alias James Bond) szkafanderes alakja a Moonrakerből és számos más színes nyomat, némelyik megfakult, kissé megkopott. Büszke volt kollekciójára. Húszéves gyűjtőmunka állt mögötte, egy-egy eredeti filmplakátért Belgrádba vagy Szarajevóba is hajlandó volt elutazni, és apróhirdetésekben kereste a ritkaságszámba menő képregénypéldányokat. Több alkalommal is kinyilvánítottam elismerésemet kincsei láttán, s ő ilyenkor, ahogyan más gazda tenné, ha megdicsérik jóltartott háziállatait, büszkén körbehordozta tekintetét a maga jószágain, a szabályos falanxokba rendezett folyóirat- és könyvoszlopokon. A képregényeket meg a vadnyugati ponyvaregényeket akkoriban már kezdtem kinőni, valami hátramaradt gyerekkori csökevény azonban még mindig vonzott hozzájuk.

Egyik alkalommal, amikor beültem szűk, telezsúfolt szobájába, és méregerős török kávét szürcsöltem, körbemutatott a polcokra:

– Nem tudom, mi lesz a sorsuk. Piros meg van veszve, hogy induljunk meg mi is külföldre, Hannoverbe, merthogy az unokatestvére, Feri már kint van, munka is lenne valami hotelben, én az udvart tartanám karban, Piros meg a konyhán dolgozna. Mer’hogy itt minden egyre rosszabb, semmi jóval nem kecsegtet a jövő. De ha kimegyünk, mi lesz a gyűjteményemmel? Látod ezt, ez a Galaksija, az első színes, műnyomó papírra készült hazai tudományos folyóirat, minden egyes példányát celofánba csomagolva árulták, s nekem megvan a legelső évfolyamtól az összes. Ez meg a Sirius, az egyetlen jugoszláv sci-fi magazin, itt van az egész hiánytalan sorozat. Ezek a nagyok meg itt a Galaktikák Magyarból, nem volt könnyű beszerezni őket, úgy kellett átcsempészni a határon. És a westernponyvák, atyavilág, legalább ötszáz füzet, a Wyatt Earp, a Doc Holliday meg a többiek, na és a képregények, többet tanultam meg belőlük a világról, a földrajzról, a történelemről, mint az iskolapadban, az a szemközti fal ott az mind az, Stripotékák, Zagorok, Tex Villerek és az újvidéki Forum által kiadott Asterixek, Talpraesett Tomok Kopeczky László fordításában, gyöngyszem valamennyi! Mondtam Pirosnak, én már annyit utaztam, bejártam a vadnyugatot meg a csillagokat a könyveim és a magazinjaim révén, megfordultam már mindenhol, minek nekem Németország, nem megyek sehova!

Minthogy a sors leginkább a saját forgatókönyvéből szeret dolgozni, úgy alakult, hogy én előbb elhagytam a szülőföldemet, mint Lajos, útjaink szétváltak. Később, ahogy hallottam, végül mégis kivándoroltak Németországba. Néha eszembe jut: vajon mi lett annak a sok galaxisnak meg vadnyugati revolverhősnek, trappernek és prérivadásznak, idegen lénynek, csillagrombolónak, annak az egész univerzumnak a sorsa, amely begyömöszölve rejtőzött abban a kicsi kuckóban négy üres házteleknyire a falu végétől?