Hogy Faluvégi Lajosnak mi volt a valódi vezetékneve, már nem emlékszem, névrokonsága a nyolcvanas évek Magyarországának miniszterelnök-helyettesével mindenesetre látszólagos. A „Faluvégi” nevet ugyanis a közszáj ragasztotta rá, azon egyszerű oknál fogva, hogy a falu végén lakott. Pontosabban még azon is túl: négy üres teleknyire az utca végétől állt a háza. A négy üres telek, amely Faluvégi Lajosunk házát elválasztotta vagy inkább leválasztotta a falu biológiai testéről, afféle vendégmunkástelek volt: egykor romos parasztházak álltak rajtuk, amelyeket külhonban dolgozó gazdáik lebontottak, és az üres telkek arra vártak hosszú évek óta, hogy tulajdonosaik beleunjanak a német világba, és hazatérjenek építkezni.
A gimnázium befejeztével, de még sorköteles katonai szolgálatom megkezdése előtt, átmeneti megbízással, postásként dolgoztam szülőfalumban. Nem volt az rossz munka, főleg nyáron, szép időben. Kerékpárral vagy kis mopeddel tizennyolc évesen járni a falut, becsöngetni házakba, szóba elegyedni, lányoknak udvarolgatni, olykor egy sörre beülni a sarki kiskocsmába szórakozás volt, nem munka. Faluvégi Lajossal is így ismerkedtem meg közelebbről. Negyven lehetett az idő tájt, amolyan korán kopaszodó fajta, homloka fölött hamar gyérülni kezdett a ritkás, szőke haj, amelyet némiképp ellensúlyozott orra alatt a sűrű, sárga bajusz. A szövetkezetnél dolgozott mint gépszerelő. Hetente többször kikerekeztem hozzá, túl az üres telkeken, mivel vagy egy tucat hetilapot járatott: tudományos, csillagászati és fantasztikus folyóiratokat, képregényeket, magazinokat. Meg vadnyugati ponyvákat. Jövedelmének jó részét rájuk költötte. Munkaideje után többnyire behúzódott a hátsó, sötét szobába (a kuckójába, ahogyan nevezte), és a gyűjteményét rendezgette, a ház körüli teendőket pedig Pirosra, a feleségére hagyta. Amikor Piros meglátott közeledni a vállamra akasztott, megpakolt postástáskával, már a fejét fogta. Elárasztanak bennünket ezek a cifra újságok, sopánkodott, tele van velük az egész ház! Kék melegítőnadrágjában, gumicsizmában, hátrakötött hajjal, egyik kezében teli vödörrel, a másikban keverőlapáttal, pannon amazonként vonult széles, ringó csípőjével az ólak felé, s miközben követtem az udvaron, Lajos pszichéjének mélységeibe igyekezett beavatni:
– Az a baj Lajossal, hogy mindig fantáziál, sose ott az esze, ahol kéne. Én mondom, az a sok marhaság teszi, amiket összeolvas esténként. Néha már könyörgök neki, gyere, Lajos, tévézzünk, az legalább olyan normális, az ember azt látja, amit mutatnak, én is azt látom, amit te látsz, ugyanazt nézzük, de nem, nem, neki csak azok az eszement csillagok meg mit tudom, milyen kótyagos könyvek, képregények, a sztrippek kellenek
Lajos, ha ráért, és kedve is úgy adta, behívott egy kávéra, bebocsátást engedett a kuckójába, ahol az összes bútordarab a heverőtől kezdve a használaton kívüli vaskályhán, betört üvegű keltetőgépen át a dohányzóasztalig polcként funkcionált, minden zsúfolásig meg volt pakolva folyóiratokkal, fanzine-okkal, almanachokkal, puha kötésű kép- és ponyvaregényekkel. A falakat asztronómiai poszterek, csillaghalmazok, spirálgalaxisok kinagyított, színes fotói borították, de mellettük ott virítottak kiragasztva korunk ikonikus filmjeinek moziplakátjai, mint Clint Eastwood ponchós árnyékfigurája a Jó, a rossz és a csúfból, a Cápa című film mélyből feltörő óriás cápafeje kitátott fogsorával, az első Star Wars plakátja a kakaóscsiga-frizurás Leia hercegnővel, Roger Moor (alias James Bond) szkafanderes alakja a Moonrakerből és számos más színes nyomat, némelyik megfakult, kissé megkopott. Büszke volt kollekciójára. Húszéves gyűjtőmunka állt mögötte, egy-egy eredeti filmplakátért Belgrádba vagy Szarajevóba is hajlandó volt elutazni, és apróhirdetésekben kereste a ritkaságszámba menő képregénypéldányokat. Több alkalommal is kinyilvánítottam elismerésemet kincsei láttán, s ő ilyenkor, ahogyan más gazda tenné, ha megdicsérik jóltartott háziállatait, büszkén körbehordozta tekintetét a maga jószágain, a szabályos falanxokba rendezett folyóirat- és könyvoszlopokon. A képregényeket meg a vadnyugati ponyvaregényeket akkoriban már kezdtem kinőni, valami hátramaradt gyerekkori csökevény azonban még mindig vonzott hozzájuk.
Egyik alkalommal, amikor beültem szűk, telezsúfolt szobájába, és méregerős török kávét szürcsöltem, körbemutatott a polcokra:
– Nem tudom, mi lesz a sorsuk. Piros meg van veszve, hogy induljunk meg mi is külföldre, Hannoverbe, merthogy az unokatestvére, Feri már kint van, munka is lenne valami hotelben, én az udvart tartanám karban, Piros meg a konyhán dolgozna. Mer’hogy itt minden egyre rosszabb, semmi jóval nem kecsegtet a jövő. De ha kimegyünk, mi lesz a gyűjteményemmel? Látod ezt, ez a Galaksija, az első színes, műnyomó papírra készült hazai tudományos folyóirat, minden egyes példányát celofánba csomagolva árulták, s nekem megvan a legelső évfolyamtól az összes. Ez meg a Sirius, az egyetlen jugoszláv sci-fi magazin, itt van az egész hiánytalan sorozat. Ezek a nagyok meg itt a Galaktikák Magyarból, nem volt könnyű beszerezni őket, úgy kellett átcsempészni a határon. És a westernponyvák, atyavilág, legalább ötszáz füzet, a Wyatt Earp, a Doc Holliday meg a többiek, na és a képregények, többet tanultam meg belőlük a világról, a földrajzról, a történelemről, mint az iskolapadban, az a szemközti fal ott az mind az, Stripotékák, Zagorok, Tex Villerek és az újvidéki Forum által kiadott Asterixek, Talpraesett Tomok Kopeczky László fordításában, gyöngyszem valamennyi! Mondtam Pirosnak, én már annyit utaztam, bejártam a vadnyugatot meg a csillagokat a könyveim és a magazinjaim révén, megfordultam már mindenhol, minek nekem Németország, nem megyek sehova!
Minthogy a sors leginkább a saját forgatókönyvéből szeret dolgozni, úgy alakult, hogy én előbb elhagytam a szülőföldemet, mint Lajos, útjaink szétváltak. Később, ahogy hallottam, végül mégis kivándoroltak Németországba. Néha eszembe jut: vajon mi lett annak a sok galaxisnak meg vadnyugati revolverhősnek, trappernek és prérivadásznak, idegen lénynek, csillagrombolónak, annak az egész univerzumnak a sorsa, amely begyömöszölve rejtőzött abban a kicsi kuckóban négy üres házteleknyire a falu végétől?
