Rozi követte tekintetével az udvarról kigördülő fogatot, a bakon ülő férfi görnyedt hátát, sapka alól kitüremkedő mákos haját, majd sietős mozdulatokkal megkezdte belapátolni a szenet a pincébe.
Lacus végül eladósodott, eladta a lovát és a szekerét.
Segédmunkásnak állt a vasgyárban, bármilyen nehéz, piszkos munkát elvégzett ellenkezés nélkül, a többiek ki is használták, vele mondatták meg például a művezetőnek, hogy kapja be.
Hirtelen esett le a lábáról, puffadt volt a teste, szája szederjes, színtelenné fakult szeméből könny szivárgott. Orvos nem látta, napokig feküdt anélkül, hogy valaki rányitotta volna az ajtót. Meglepődött hát, amikor Rozi bekopogtatott hozzá, az áporodott levegőjű szobába egy üveg pálinkával a köténye alatt. Amint megpillantotta a pálinkát, lárvaszerű arca hirtelen megelevenedett.
Rozi hosszas keresgélés után talált két maszatos poharat a kredencben, rálehelt, köténye sarkával eltörölgette, majd töltött az üvegből. A férfi mohón felhajtotta, ő maga épp csak a nyelvét érintette bele, előhúzott egy széket, és leült közel az ágyhoz, szemben az ablakkal. A lemenő nap fénye megcsillant az asszonykezet rég nem látott, légypiszkos ablaküvegen. Csókolja mán a nap a Bükköt, mingyárt beesteledik, mondta a nő. Hangját az ablaküveg közé rekedt légy zúgása csaknem elnyomta. Lacus bambán bámult rá, nem tudta mire vélni a Rozi szájából kicsúszott mondatot.
A nő töltött neki még egy kupicával, aztán megigazította feje alatt a párnát, elsimította rajta a takarót. Ujjával megfésülte a férfi csapzott üstökét, elköszönt, csöndesen behúzta maga mögött az ajtót, amely előtt odakint egy szürke macska nyávogott keservesen.
