Nina és a harcosok ideje

Harcolt Szlavóniában, ott volt Vukovár, Szarajevó ostrománál, egyszer, mesélték, hazalátogatott egy vadonatúj, rendszám nélküli Golf kettessel.

Mindezek ellenére Nina nem szerette a halat. Nem szerette sem sütve, sem főzve. Tisztítani aztán pláne nem. Ha a kifogott halakat nem sikerült eladnia a csárdában vagy hazafelé menet, otthon a disznók elé vetette őket. Csak halászni szeretett. Vagyis pecázni, mert hálót sosem használt – nem is volt az megengedve a Duna–Tisza–Duna-csatornán. Horgászni is csak engedéllyel lehetett, amelyet elég borsos árért kapott az ember, egy kicsi, sárga kartont lebélyegezve, amellyel tavasztól késő őszig ülhetett a csatornaparton, a horgászbot hegyét bámulva. De Ninának még engedélyre sem volt szüksége, hála öröklött kapcsolatrendszereinek. Nina abba a felsőbb kasztba tartozott, azon érinthetetlenek közé, akikre a törvény nem vagy csak nagyon ritkán vonatkozott. Nina ugyanis „harcos”-családból származott, úgynevezett boracfamíliából. Két nagybátyja és egyik felmenője is tevékeny részese volt annak idején a Tito-féle ellenállási mozgalomnak, a nagy partizánháborúnak, s a harcosnyugdíjból, amelyet az állam biztosított számukra, boldogan eléldegéltek. Igaz, nem nagy lábon, de Ninának sosem kellett dolgoznia, munkába vagy napszámba járnia, afféle szocialista dendiként pörgethette napjait, horgászhatott, sörözhetett kedvére. Tűzre- és ennivalóra mindig futotta a boracnyugdíjból, az elüldözött sváb család háza, amelybe a délről, Likából feltelepített hős partizán apjáék beköltöztek ’45 után, jól meg volt építve, szívós, masszív falával nem sokat kellett törődni az évek során, éppen csak itt-ott repedezett meg, vagy hullatta le magáról a vakolatot. A gondok akkor kezdődtek, amikor a pénzes harcos felmenők, akik Nina jólétét biztosították, lassanként eltávoztak az árnyékvilágból. Valamit kezdenie kellett magával, a horgászásból nem lehetett megélni, az olyannak meg főleg nem, aki nem szereti a halat. Pár évig elvegetált, erőt véve magán eljárogatott napszámba, aztán kitört az újabb balkáni háború, és Nina, a harcosok leszármazottja úgy érezte, eljött az ideje. Végre elődei nyomdokába léphetett. A vér kötelez, egész gyerekkorát átitatták a rokonok háborús legendái, valós és költött hőstettei, eldobta hát pecabotjait, szalmakalapját, beállt önkéntesnek egy szabadcsapatba, és fegyverrel a kezében háborúba indult a szerbek oldalán. Harcosok ivadéka nem nézi, igazságos-e a háború, amelyben részt vesz, nem mérlegel: ha harcolni kell, akkor harcolni kell, nem válogatja meg az ellenségeit. Harcolt Szlavóniában, ott volt Vukovár, Szarajevó ostrománál, egyszer, mesélték, hazalátogatott egy vadonatúj, rendszám nélküli Golf kettessel. Sok hasonló, tábla nélküli Volkswagen futott akkoriban Kis-Jugoszlávia útjain – köszönhetően annak, hogy a magára hagyott szarajevói autógyáron át- meg átvonultak a frontvonalak. Nina büszkén kanyargott autójával a falu szűk utcáin, esténként olajzöld egyenruhában masírozott be a kocsmába, és nem ám gumicsizmában, szalmakalapban, hanem katonai bakancsban, vörös csillagos titovkával a fején. Később visszarendelték osztagához, és többé nem tért haza. Azóta sem látta senki, soha nem derült ki, mi történt vele, ha elesett, hol temették el.

Nina alakja fokozatosan elkopott, kitörlődött a falu memóriájából. A harcosok ideje is előbb-utóbb lejár.