Vezeklés

Filc Kálmán szerencsésen láthatatlanná változott, ám azért meg nem süketült. Az alábbiakat hallotta.

Mondja a nő. Tudod, mi a baromi nagy baj? Hogy te rém komolyan veszed magad! Behunyod a szemed, és máris felrobban a világ. Nem figyelsz oda, és kihalnak a bálnák. Rosszul adsz össze két számot egy projektleírásban, és jön a cunami. Hát közlöm veled, hogy egy frászt. Nyugodtan elpatkolhatsz, a világegyetem még csak egy kis piszkot se kell hogy kibányásszon a körme alól. Egyes-egyedül nekem vagy fontos. Még. Azért vagyok most itt. Veled, és nem mással Ez a végső visszaszámlálás. Remélem, emlékszel, hogy nem voltál mindig ilyen! Te tudtál tudtál játszani. Hoztad a kis koffereidet, kipakoltad belőle a színes világodat, és én ezt nagyon bírtam. Kisautók, városok, fura gépek. Még erről a rohadt szakmádról is tudtál izgalmasan beszélni Ha a hengerek és a hengerperselyek megmunkálása kerül szóba, általában mindenkinek a hengerfúrás és a -hónolás jut eszébe Naná, még nekem is. Látod, máig emlékszem! Hőfoka volt, bármit csináltál. Izzott, perzselt. Jó, voltak a kofferekben mindenféle nőcik is, kicsik, nagyok, némelyik egészen körbedobálva késekkel. Tudomásul vettem. És voltak babakocsik. A gyerekeink akkor még nem hangsúlyozottan az ÉN gyerekeim voltak. Akartad őket, és léteztek a számodra. Most meg átnézel rajtuk, mint az üvegen. És átnéznek rajtad, mint az üvegen. Mint a szélvédőn. Nincs mit várniuk tőled, és te sem vársz tőlük semmit. Tudod, ugye, hogy ha őket elengeded, félig-meddig engem is elhajítasz?

Mondja a férfi. Nézd meg ezt a házat. Szerinted ez létezik? Materiálisan, gondolom, igen, az építési engedélyt kiadta valaki, jóváhagyták, pecsét, iktatószám, minden rendben. Csak éppen minek? Mert se nem szép, se nem hívogató. Hideg és unesztétikus. Terméskőből épült, de természetellenes. Kifugázták és kicsiszatolták, hogy minden spontaneitás elillanjon belőle. Te kéred számon rajtam a belső tüzet? A bonszaiszakkör meg a kis hülye fák, amelyekkel telepakoltad a lakást, azok a te robbanékony lelkednek a tükrei? Inkább leláncolt óriások. Mihelyt nőnének egy kicsit a nyomorultak, lecsippented a hajtásokat egy körömollóval, és üdvözülten vigyorogsz hozzá. Azok meg szegények üvöltenek a fájdalomtól, befelé, ultrahangon. Azt hiszed, hogy engem is beültethetsz egy cserépbe, gyomlálgathatsz, visszavagdalhatsz, tápoldatolhatsz valami híg buddhista filozófiával? Én az a hegység vagyok ott a háttérben! Hogy férnék bele egy ilyen kalitkába? Hát szétrúgom az egészet! Némán üvöltök egész nap!

Mondja a nő. Na, a te városodban szerinted hol a helyem? Itt minden ki van számítva, csupa mértan, csupa okosság. Egy kósza betörőt két perc alatt lefülelnek. Beikszelik a négyzethálón a menekülését. Még a fák is nyírva vannak. Nem én nyírtam őket. Valaki nyalókaformára vágta a lombjukat. Bekaphatom. Arra még jó vagyok. Ha egyáltalán. Köszi, Fantomas!

Mondja a férfi. Látod, a te kezedben minden rögtön fegyverré változik. Klasszikus hőstörténet, Borsalino és társa, revolvert elő, győzzön, aki jobb. Szememre veted, hogy futok, hogy küzdök, hogy versenyzek veled, de te nem harcolsz, hanem párbajozol. A teljes megsemmisítésemre törsz. Egyetlen lövés, paff. Nem a kapcsolatunkért küzdesz, hanem ellenem, és azért, hogy téged hirdessenek ki végső győztesnek „Jaj, hős vagy, angyalom, hogy bírtad ki azzal az alakkal ennyi ideig, én nem is értem!”

Mondja a nő. Felkínálsz nekem egy hidat, amely a nagy, ásító, fekete semmibe vezet. Köszi, mindig erre vágytam. Elegáns megoldás, mosod kezeidet, én kilépek a képből, át a túlsó partra, te meg itt maradsz mint áldozat. Szegény, akit elhagytak, akit megcsaltak. És tulajdonképpen lazán csinálhatod tovább mindazt, amit eddig, meló, sör, képernyők, minimális humán kontakt, csak éppen most már te vagy az erkölcsi győztes. Örökkön örökké. Mert téged eltiportak. Vérbe fojtottak. Pedig micsoda színpompás forradalom lett volna belőled! Hohó, 1848! Hohó, 1956! De hát sajnos nincs mit tenni! Ezek a külpolitikai realitások. Zsarnoki önkény, ó!

Mondja a férfi. Ezzel akkor megvolnánk. Végül is megkönnyebbülés. Az utóbbi időben olyan érzésem volt, mint hogyha egy hangversenyzongorát vonszolnék magam mögött végtelen hosszan. Emlékszel. Ez mintha meg se történt volna, pedig Párizs, a nászút. Óóó, Sanzelizéééé! Mindig hamisan énekeltem.

Mondja a nő. És én mindig szerettem, hogy ilyen hamisan énekelsz. Aranyos. Jó lenne még egy kicsit elidőzni ebben a semmiben, mégiscsak a mi kettőnk közös semmije. Milyen műgonddal hoztuk létre, nem? Álmatlan éjszakák Lázas tervezgetés Aggodalom a gyerekek miatt. Belesimulni a díszletbe. Csak még egy kicsit. Kaméleon.

Mondja a férfi. Távlat kérdése az egész. Attól függ, honnan nézed. Ha akarod, a hajó hamarosan teljes sebességgel a szikláknak csapódik. Ha akarod, a szirtek biztos távolban magasodnak, a hajó meg járja a maga kijelölt útját. Ha akarod, a hajó és a világítótorony fénye elkerüli egymást, ha akarod, részeg a kapitány, ha akarod, felrobban a motor. Minden pillanat boldogság és egyben katasztrófa is. Attól függ, mit akarsz.

Mondja a nő. Minket fel kéne jelenteni. Kijönnének, bilincsbe verve elvezetnének. Párkapcsolati bűntény, olyan miért nincs? Előre megfontolt szándékkal évekig félrevezette, zsarolta, anyagilag súlyosan megkárosította, mentálisan lerohasztotta, egészségileg fokozottan leterhelte, gyilkossági kísérlet vádjával letartóztatom. Fellebbezésnek helye nincs. Minden, amit mond, felhasználható ön ellen. És a háttérben az ajtó meg az ablak fényei? Ott történt a bűntény? Vagy akik ott élnek, ártatlanok?

Mondja a férfi. A bárány. Ahogy anyád süti, rozmaringosan. Tényleg, húsvétkor megyünk anyádékhoz? Vagy a húsvét már túl van a határon? Mikor kezdődik a soha többé? Elkezdődik valaha? Már el is kezdődött? Mikor ide beléptünk? Itt, most, éppen a határon állunk, és amint kilépünk, vége? Indulj el egy úton, én is egy másikon? De akkor a háttérben az ajtó meg az ablak? Ott eszik meg a bárányt? A bárányt, amely erről mit sem sejt?

Mondja a nő. Látod, ez van, hogy az egészet úgy fogod fel, mint valami versenyt, ülsz a magad hajójában, és nézel előre, semmi nem érdekel, csak hogy odaérj

Mondja a férfi. Most akkor elkezdjük újra? A képeket, mindent? Végigmegyünk a kiállításon másodszor? Egész életünk végéig nem szabadulunk ki a teremből, itt megyünk képről képre? Ez a vezeklés? Ez a feltámadás? Ez a kárhozat?