Buborék

Szörényi László a b-vel kezdődő illetlen szóról és a Vanitatum vanitasról.

Szakmai ártalomból elővettem Kölcseyt. Nem találtam benne ugyan effajta kódolást, de a kritikai kiadás apparátusában nagy megdöbbenésemre megleltem, miképpen dicsérte azt a verset Vörösmarty egyik legjobb barátja, Fábián Gábor 1827. május 8-i levelében, amelyet Stettner Györgynek írt, Vörösmarty másik barátjának. Idézem:

„A Vanitas Vanitatum [sic!], mellyet a derék Kölcseytől velem közlöttél, előttem ollyan kedves munka, hogy az lesz ezután a mindennapi énekem és Imádságom. Mikor elolvastam magamban, így kiálték fel nagy fennszóval: »Ejnye baszom a lelke be derék!« Ebből magad, mint nagy recenzens, kicomponálhatod, hogy ha recenzeálni akarnék vagy tudnék, miket fognék mondani erről a derék mívről.”

Fábián Gábor egyébként kiváló író, tudós és fordító volt, lefordította például Cicero összes levelét, de fordított perzsából vagy svédből is, természetesen eredetiből. A népies káromkodást a tájszótár szerint országszerte használják, néha finomítva, vagyis a b-vel kezdődő szó helyett azt mondják, hogy „fikom” vagy „bakkom”.

Sok szépet és okosat írtak már eddig a Vanitatum vanitasról. Legtöbbet talán Lukácsy Sándor hajdani mesterem és Borbély Szilárd írásaiból tanultam. Természetesen mindig figyelembe veszik Kölcseynek a maga korában is párját ritkító filozófiai és filozófiatörténeti műveltségét, amelynek legnyilvánvalóbb bizonyítéka a diákkorában barátjával, Kállay Ferenccel együtt készített hatalmas jegyzettömeg, amelyet e tárgyban, tehát a bölcseletben főleg Pierre Bayle és a neki is forrásul szolgáló görög filozófiatörténész Diogenész Laertiosz műveiből készítettek; ezeket adta ki Szauder József és hajdani kedves gimnáziumi tanárom, Bánhegyi György. Ezeket újra elolvasván azonban kiderül, hogy Kölcseyt felettébb érdekelte a szofistákkal szembeszálló Szókratész-tanítványok egyik iskolája, az úgynevezett megarai iskola. Ennek egyik tagjáról, Eubulidészről meg is jegyzi, hogy „gonosz logikus volt, ki sokféle szofizmákat [áligazságokat] talált fel”. Ezek görög nevét is felsorolja, és a biztonság kedvéért latin, német és francia fordítást is mellékel hozzájuk. Egyikük a szórítész vagy szóreitesz. Talán ez a leghíresebb: olyan álkövetkeztetés, amely halmozott vagy halmos (a görög szórosz szóból), vagyis olyan végtelen láncú következtetés, amelynél az előbb álló tag válik kiindulópontjává a következőnek, és így tovább. Híres példa: képzeljünk el egy homokkupacot, amelynek x számú homokszem az alkotója, vegyünk el belőle egy homokszemet, aztán kérdezzük meg, hogy a maradék még mindig halomnak nevezhető-e. A válasz az, hogy igen. Ha majd még egyet, majd még egyet veszünk el belőle, akkor a kifejezés még mindig vonatkoztatható a halmazra akkor is, ha a végén már minden alkotórésze elfogyott.

Kölcsey „egy bohóság láncsora” kifejezést használ, ma úgy tehető át prózára, hogy egy durva tréfa logikáját tükröző álszillogizmus, ál-lánckövetkeztetés. (A logikai műszavakat, így a szillogizmus tagjaira vonatkozókat is szépen magyarítja Kölcsey a görög filozófiáról szóló esszéjében meg a Parainesisben.) Ez az elítélő, megbélyegző minősítés a versben annak a sorozatnak a végén áll, a 4. versszakban, ahol a strófa első négy sora az erényből fakadó hősi viselkedésformákat orvosilag magyarázza, a hagymáz vagy a magas vérnyomás kórjeleiként; a második fél strófa pedig így hangzik:

„A vég, melyet Sokrat ére / Catonak kihulló vére, / S Zrínyi Miklós szent pora / Egy bohóság láncsora.”

A Szókratésztól méltósággal fogadott halálos ítélet, az elveszett köztársaság fölötti gyászában az önkéntes halált választó Cato és a honért hősi halált választó Zrínyi tehát egy rossz viccnek a hősei; ám – természetesen – csak akkor, ha komolyan vennők a szóritész használatát, nem pedig ironikusan, ahogy illik, és ahogy mondjuk Lukianosz vagy Cicero használta. Kölcsey bibliai-görögös pánpesszimizmusa tehát nem egyszerűen a Prédikátor könyvének vagy a vele genetikusan is rokon görög archaikus filozófiai költészetnek az átéléséből fakad, hanem az irgalmatlan gúny egyúttal az ellen a filozófiai módszer ellen is irányul, amellyel az emberiség megtanulja elviselhetővé tenni az elviselhetetlent.

Minden irodalomtörténésznél jobban értette Kölcseyt a költő Orbán Ottó. Az ő hasoncímű verse így kezdődik:

„Itt a vers, a versed mása, / dúlt idegzet, Kölcsey, / itt a vers, hogy haldoklása / közben nyelvét öltse ki, / mert hiába új a század, / ha a régi a gyalázat / s fölöttünk a komor ég, / a nagy szappanbuborék.”

Az utolsó versszak pedig így búcsúzik tőlünk:

„Fekete űr ciprus-ága, / csillagok közt fúj a szél. / Hiúságok hiúsága, / hogy a nyelv versben beszél; / élteti még a rögeszme, / hogy nélküle odaveszne / az eleven szalmabáb. / Legyints rá, és menj tovább!”