Csernobil és a végtelen

Mint a Nobel-díjas fehérorosz írónő megjegyzi: „Csernobil közelében mindenki filozofálni kezdett.”

A zóna lakói nem kételkednek abban, hogy a Jelenések könyvében leírt nagy csillag, amely égő fáklyaként zuhan a vizekbe, és megmérgezi a forrásokat, az ő katasztrófájukra utal, mert a neve üröm, a fekete üröm pedig ukránul csornobil. Sokak szerint a nagy országra pusztulást hozó Gorbacsovot is megjövendölték, de amúgy is az ördög jelét viselte a homlokán. Vagy az talán véletlen, hogy Ukrajnában már a XI. században megjelent egy különleges képességekkel megáldott gyógyító szent, aki ma is nagy tiszteletnek örvend? A szentek városában, a kijevi barlangkolostorban nyugvó Szent Agapit ereklyéi húsz éve végzett vizsgálatok szerint csökkentik a radioaktív sugárzást.

De Csernobilban harminc éve még nem Szent Agapit ereklyéiben, hanem a vörös zászló varázserejében bíztak. A szovjet pogányság jellegzetes példájaként említi Alekszijevics azt, hogy „alig pár nappal a katasztrófa után már ott lobogott a vörös zászló a 4-es reaktor fölött”. Csak néhány hónapot bírt ki az erős sugárzásban, de mindig újat tűztek ki helyette, „a régit meg széttépték, a darabjait eltették emlékbe, a szívük fölött tartották, bedugva a mikádó alá”. Otthon pedig büszkén mutogatták a csernobili ereklyét.

De ne legyünk egyoldalúak, nézzünk egy példát a keresztény pogányságra is. Az első áldozatok nagyrészt azokból a tűzoltókból kerültek ki, akiket a robbanás után riasztottak. Akkora dózist kaptak, hogy két héten belül meghaltak. Moszkvába vitték, majd ott is temették el őket – különleges óvintézkedések mellett – vastag betonlemez alá, mert holtukban is sugároznak. Az egyik tűzoltónak akkorára dagadt a lába, hogy nem tudtak cipőt húzni rá, így állandóan mezítláb jelent meg az özvegye álmában. Ő pedig kénytelen volt tanácsot kérni egy paptól, aki azt ajánlotta, hogy küldjön neki papucsot a túlvilágra. Tegye bele egy halott koporsójába, akit akkor temetnek, csak írja rá egy cédulára, hogy kinek lesz. Amikor a nő Moszkvában bemegy egy templomba, és elmondja, miért jött, nem találnak semmi kivetnivalót a kérésében, és megfelelő koporsó is akad a helyszínen.

Csernobil egyik következménye a marxizmus–leninizmus bukása volt. Nem olyan értelemben, hogy a robbanás megcáfolta volna a történelmi determinizmust (bár mégis hogy fordulhatott elő ekkora malőr a legfejlettebb társadalomban?). Ugyanakkor elindított a birodalom végóráiban egy ma már elfelejtett fordulatot. A doktrína elvesztette államvallási pozícióját, mert a moszkvai propagandisták egyszerűen lecserélték a leplezetlen sarlatánságra. Milliók ültek a tévé előtt, amikor megjelentek főműsoridőben a képernyőn a bioenergetikusoknak nevezett varázslók, mint Csumak és Kaspirovszkij, és „feltöltötték” a vizet.

Egy kutató elmeséli, hogy tudományos fokozattal rendelkező minszki kollégái is a tévé elé helyezték a vízzel teli háromliteres dunsztosüveget. Aztán ezt itták, ebben mosakodtak. Hatalmas tömegeket csődítettek a stadionokba a varázslók. De bármilyen ígéretesen is indult az utolsó nagy bolsevik projekt, hiába hozták felszínre a mind az idáig rejtve maradt szovjet okkultizmust, már ez sem menthette meg a birodalmat a pusztulástól. Aztán amikor a varázslók is bezárták a boltot, a szovjet ember rájött, hogy egyedül kell harcolnia a túlélésért.

Egy mérnök elmondja, hogyan reagáltak a katasztrófára a náluk dolgozó német szakértők. Orvost, sugárzásmérőt követeltek, ellenőrizni akarták az ételeiket. A helyiek ezt röhejesnek találták: „Beszari népség! Mérik a sugárzást a céklalevesben, a fasírtban ” Az orosz muzsik bezzeg fölmászik a reaktor tetejére, kiküldi a gyerekeit a felvonulásra. Aztán miután megértette a mérnök a csernobili leckét, arra gondolt, hogy az is a barbárság egyik formája, ha az ember nem kíméli magát.

(Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima. Ford.: Pálfalvi Lajos. Budapest, Európa Könyvkiadó, 2016. Ára: 3690 forint.)