Kedves megtaláló, kutasd át az egész terepet. Tucatjával temettek itt el olyan, tőlem és másoktól származó dokumentumokat, amelyek rávilágítanak mindarra, ami itt történt. Sok fog is van elásva itt. Mi, a „sonderkommando” munkásai az egész területen szétszórtuk őket, ameddig csak eljuthattunk, hogy az itt meggyilkolt milliók nyomait meg lehessen találni. Mi magunk már rég feladtunk minden reményt, hogy megérjük a szabadulás napját – szerepel a haláltábor területén bádogtokban titokban elásott hosszú szövegben. Az emlékezést a sonderkommandóba kényszerítettek nevében az 1944. októberi auschwitzi felkelésben meghalt, mélyen vallásos Zalman Gradowski írta. Életveszélyes feladatra vállalkozott: jegyzetek készítéséért ugyanis Auschwitzban azonnali kivégzés járt.
Hatalmas megaláztatásnak kitett, kegyetlen munkára kényszerített emberektől természetesen nem várható el a tények pontos bemutatása. Ahogy a szintén Auschwitz-túlélő Primo Lévi írja Akik odavesztek és akik megmenekültek című kötetében, leginkább olyan, a sonderkommandóhoz köthető, titokban feljegyzett szövegek keletkeztek a táborban, amelyek „panasznak, átkozódásnak, önvádnak, mentegetőzésnek és önigazolásnak is tekinthetők”.
Ezeken kívül sokáig nem állt más forrás a rendelkezésünkre a sonderkommando működéséről, mint jó néhány, a sondereseket sommásan elmarasztaló memoár; maga a neves filozófus, Hannah Arendt is mint tettestársakra tekintett a kommandó egykori tagjaira. Nem csoda tehát, hogy a sonderes túlélők, a „holtak pásztorai” – ahogy Sütő András nevezi őket Az álomkommandó című drámájában – igyekeztek háttérben maradni, titkolni kilétüket. Nemcsak a feléjük áradó ellenszenv, de lelkiismeret-furdalásuk is erre késztette őket. Közel fél évszázadnak kellett eltelnie, míg végre meg mertek szólalni.
Gideon Greif író, az izraeli rádió munkatársa a nyolcvanas évek második felében valóságos lavinát indított el a gázkamráknál segédkező Josef Sackarral készített interjújával. Hamarosan a sonderkommando addig rejtőzködő túlélői is tanúságot tettek szerepükről; idővel a róluk kialakult kedvezőtlen kép is megváltozott.
– A nácik egyik legsátánibb bűne, hogy létrehozták a sonderkommandót – feleli a szervezet létrehozásának körülményeit firtató kérdésemre a könyvének bemutatója alkalmából Budapesten járt Gideon Greif. – Az SS nyilvánvalóan azért hívta életre a segédalakulatokat, hogy a zsidókat a nácik bűnrészesévé tegye, súlyos lelkiismereti konfliktust idézve elő bennük, amiért részt vesznek saját testvéreik, hitsorsosaik elpusztításában. Nem volt választásuk: vagy segítettek a halottak eltüntetésében, vagy maguk is a gázkamrába kerültek. A sonderesek arra kényszerültek, hogy közönséges fogolytársaiktól elszigetelve nap nap után szembesüljenek az ipari jellegű emberölés, a halál jelenlétével. A sokk, amelyet a hullákkal való szüntelen találkozás okozott, magától értetődően vezetett a lelki megdermedéshez, megkeményedéshez: az SS így könnyűszerrel gyárthatott belőlük passzív végrehajtókat.
Valószínűleg az egykori lelki-szellemi dermedtség játszik szerepet abban is, hogy szikár pontossággal idézik fel a „munkafolyamat” különböző állomásait. Beszámolóik nyomán szinte testközelből figyelhetjük meg a halálgyár mechanizmusát – ez teszi rendkívül megrázóvá az interjúkat.
Josef Sackar a második krematórium vetkőzőjében dolgozott. Az ívlámpákkal megvilágított helyiség nyolcvan méter hosszú volt, kétoldalt fehérre festett fenyőpadokkal, számozott ruhaakasztókkal. Télen fűtöttek. Az illúzió fenntartása kedvéért egyébként fűtöttek a gázkamrákban is.
– A vetkőzőben semmilyen szag nem volt. Csak bizonyos napokon kezdett büdös lenni, amikor rengeteg volt a holttest, és jött egy új transzport. Akik értették, mi történik, rémültek voltak. Köztük idősebbek meg fiatalabbak is öt-, hat-, hétéves gyerekekkel, egyesek a karjukban hozták a szüleiket, és voltak tízévesek, akiknek kisbaba volt a karjukon. Mire a gázkamrába értek, már csapdában érezték magukat. Egy szép, tizenéves lány azzal fordult hozzám: „Tudom, hogy fél óra múlva már nem leszek életben.” De én meg akartam nyugtatni. Hogy jobban érezze magát, azt mondtam, ne aggódjon, meg hogy nem lesz semmi baja. Ahogy a helyiség megtelt, úgy kellett egyre szorosabban egymáshoz tapadniuk. Volt a gázkamrában négy behálózott oszlop is, abba a hálóba szórták a gázlabdacsokat.
Ja’akov Silberberg pontosan emlékszik a mondatra, amellyel az SS-katonák és parancsukra a sonderesek – akik egyébként nem állhattak szóba az áldozatokkal – biztatták a kivégzendőket: „Gyorsan zuhanyozzanak, mert a másik oldalon várja magukat a kávé meg a sütemény.” A pánik a gázkamrában tört ki.
– Mindenki sikoltozott, hiszen az embereken a teljes kétségbeesés lett úrrá. Immár rájöttek, hogy közeledik a halál, hát segítségért kiáltottak. A mai napig hallom ezt a kiáltozást. Amíg élek, üldözni fog. Soha nem szűnik meg – mondja az eredetileg kereskedő, Auschwitzban „fogászként” alkalmazott Leon Cohen. Fél óra elteltével a sonderesek a föld alatti gázkamrában egymáshoz tapadt véres testeket kampóval, vasvillával szétválasztották, majd teherlifttel a földszintre szállították, ahol a kemencék voltak.
– Egyszer ráismertem az egyik unokanővérem holttestére. 1943. január 23-án érkezett egy kései transzporttal, de csak az elgázosítás után találkoztam vele – mondja Eliezer Eisenschmidt. Más alkalommal a Buna-Werke munkatáborából áthozták csonttá soványodott unokatestvérét. – Két karéj kenyeret kért, hogy ne üres gyomorral kelljen meghalnia. Megkapta a kenyeret, megette, és beballagott a gázkamrába. Tudta, hová megy.
Miután a teherlift megérkezett a földszintre, és slaggal lemosták a halottakat, Leon Cohen tíz perc alatt megvizsgálta szájüregüket.
– Tíz percre úgy hatvanöt-hetven tetem jutott. A szájak szorosan össze voltak zárva, így fogóval kellett szétfeszítenem őket. Ha aranyfogat találtam, a második fogóval húztam ki. A műfogakat is kihúztuk. Számításaim szerint több tonnára valót termeltünk ki a németeknek a lemészárolt zsidókból. Hadd mondjak valami kísértetieset. Ha a felszabadulás után az emberek rám néztek, vagy éppen beszéltem valakivel, eleinte, jóformán automatikusan, az illető száját vettem szemügyre. Látni akartam, hogy vannak-e aranyfogai. Tényleg automatává változtam. Messziről meg tudtam mondani, ha valakinek műfogai voltak.
Ja’akov Gabai jól emlékszik 1944 nyarára, amikor mindennap körülbelül 24 ezer magyar zsidót kellett elhamvasztaniuk.
– Három percen belül mind a hatvan tetem benn volt a kemencékben. Három percig dolgoztunk, majd fél órán át vártunk, hogy a testek teljesen elhamvadjanak. Ezalatt pihentünk, kezet mostunk, húztunk egyet a vodkából és üldögéltünk. Ha éjszaka dolgoztunk, erre a fél órára még el is bóbiskoltunk.
Ami nem égett el, mint például a medencecsont, azt fatuskóval összetörték. A hamvakat aztán teherautóra rakták, és a közeli folyóba szórták. A tizenkét órás lélekgyilkos munkáért cserébe jártak bizonyos „könnyítések”.
– Rengeteg pénzt és aranyat találtunk a vetkőzőben – mondja Ja’akov Gabai. – Átadtuk a németeknek, ők meg kolbászt és innivalót adtak vacsorára. Ital nélkül nem ment volna. Amire gusztusunk volt, minden rendelkezésre állt – a 96 fokos vodka is. Éjszakánként énekelhettünk. Volt egy mandolinunk és egy gitárunk. Együtt énekeltünk a németekkel. Ettünk-ittunk is velük.
Szállásuk egy emelettel a krematórium fölött volt, vetett ággyal, párnával. Mint Leon Cohen említi, fűteniük télen sem kellett, mert a kemencék melege átjárta az egész épületet. A sonderesek azzal is tisztában voltak, hogy a nácik szándéka szerint soha nem kerülnek ki élve a táborból. A kommandó titokhordozó tagjait ugyanis időről időre likvidálták, „feldolgozásukat” szintén halálra szánt társaik végezték. Több százat közülük egyébként az 1944. októberi, a sonderkommando által kirobbantott felkelés alatt mészároltak le. Hogy többen mégis életben maradtak, az leginkább a németek háború végi kapkodásának, a kiürítés fejetlenségének köszönhető.
– Miután Auschwitzot elhagytam, fél éven át cselekvésképtelen voltam. Éjszakánként le sem tudtam hunyni a szemem; állandóan rémálmokat láttam. Máskor arra ébredtem, hogy kétségbeesetten ordítok, mert hallom a gázkamrában fulladozó zsidók kiáltozását – a jajveszékelést, a nyöszörgést, az ima hangjait. Álmomban a lift zaját is hallottam, amely felvitte a hullákat a kemencéhez. Az emlékek visszajárnak, és ez ellen semmit sem tehetek. Az emlékek és az ott töltött hosszú hónapok tönkretették az életemet – mondja Leon Cohen.
– Megkockáztatható – véli Gideon Greif –, hogy ők sokkal nagyobb terhet cipeltek magukkal, mint a többi túlélő. Hiába menekültek meg, továbbra is Auschwitzban éltek. A sonderkommandósok tragikus ellentmondás csapdájában vergődtek. Tudat alatt érdekükben állt ugyanis, hogy minél több zsidó transzport fusson be, mert létükben fenyegette őket, ha az érkezések ritmusa lelassul, vagy éppen leáll a halálgyár. Az élethez való joguk a szállítmányok folyamatos áramlásától függött.
Hogy a feloldhatatlan erkölcsi helyzet milyen maradandó traumához vezetett, azt pontosan mutatja a sonderkommandósok későbbi szenvedése. Greif interjúalanyai szinte kivétel nélkül álmatlanságról, rémálmokról, cselekvésképtelenségről számoltak be.
– Lehet utólag vádolni a sonderkommando tagjait – mondja a történész –, ám tudomásul kellene venni, hogy minden látszat ellenére a zsidóknak nem voltak vezetőik Auschwitzban. Rabszolgák voltak mindannyian, parancsot hajtottak végre, egyetlen választásuk az volt, hogy a kegyetlen munka helyett mennek a gázkamrába. A visszaemlékezéseket felhasználó Saul fia nagyon jól érzékelteti ezt a dilemmát, ez a sonderesekről készült egyik leghitelesebb film. Joggal merülhet fel a kérdés: miért akarták a sonderkommando tagjai mégis túlélni a lágert, miért volt viszonylag alacsony közöttük az öngyilkosságok száma? Szinte bizonyosan azért, hogy tanúságot tegyenek mindenről, ne csak az elrejtett bádogtokok szövegeiben, hanem végre szabadon megszólalva is.
