Daniela Kapitánová negyvennégy éves korában írta meg az első regényét. Kicsit tartott is az egésztől, ezért álnéven jelentette meg a kötetet: egy negyvenes éveiben járó, szellemileg sérült komáromi szlovák férfi, Samko Tále írja a könyvet, ő mesél az olvasóknak Komáromról, ahol kisiskolás korában pionírrá avatták. Aztán minden megváltozott: nem volt már divat úttörőnek lenni, és mindenki olyanokat kezdett mondani, amiket azelőtt egyáltalán nem lehetett. Amit viszont azelőtt mondtak, nem illett mondani többé. Mi ezt rendszerváltásnak hívjuk, a szellemi sérült Samko viszont úgy éli meg, mint helytelen következetlenséget, a jól megszokott rend felborítását, amelyet nehezen ért meg az ember.
Azért van olyasmi is, ami nem változott a rendszerváltás utáni Komáromban, sem Samko Tále fejében, hiába cserélődtek ki „azok ott fönt”. Ő úgy tudja, hogy a jó szlováknak most sem illik szeretnie a cseheket, a németeket, a magyarokat és a cigányokat, valamint némi egészséges gyanakvást kell táplálnia a négerek iránt. Meg minden olyasmi iránt, ami nem hétköznapi. Mint Samko nővére, aki „zongorás”, és fehér frakkban fényképezkedik a lemeze borítóján. A férje pedig „populáris” (valószínűleg könnyűzenész), ráadásul „cse”, vagyis cseh.
Amikor 2000-ben megjelent Szlovákiában a Könyv a temetőről, sokan nem is értették meg a poént. Daniela Kapitánová a Magyar Narancsnak adott interjújában hihetetlen történeteket mesélt erről: volt olyan kritikusa, aki azt hitte, hogy valóban egy szellemi sérült írta a könyvet. (A stílusa valóban hiteles, de azért elég következetes ahhoz, hogy tudjuk: írói leleményről van szó.) Akadt olyan is, aki úgy gondolta: a szerző a Samko gondolatait akarja propagálni, egyebek között a magyarellenességet.
Pedig eléggé nyilvánvaló, hogy a regény társadalomkritika. Samko végletesen egyszerű, naiv észlelése a társadalom elé tart tükröt. Miközben azt hiszi magáról, hogy rafinált és okos, valójában kritika nélkül fogad be minden benyomást. Eltanulja a környezetétől az előítéleteket, a gyávaságot, a hatalomtól való félelmet és a megfelelés vágyát.
Samko Tále nagyon szeretné azt hinni, hogy érti a dolgokat, de nem érti. Azt is szeretné hinni, hogy becsülik őt, mert szorgalmas papírgyűjtő. De valójában lenézik és kihasználják. A kommunista potentát például arra, hogy jelentsen neki erről-arról, akár a saját családjáról is.
A tragédiát és a botrányt mégis humorossá teszi Samko Tále végtelenül naiv előadásmódja és végzetes tévesztései, amelyeken átszűrődik a politikai ideológia („volt egyszer Komárnóban egy ember, és ő is terhelt volt a vallás tekintetében”), vagy a társadalom állapota („A mi családunkban sem dolgozott mindenki, csakhogy mi nem a munkanélküliség, hanem a leszázalékolás tekintetében nem dolgoztunk. Mert mi hárman is voltunk olyanok. Az anyukám a hátgerince, az Otobácsi a villám, én pedig a veséim tekintetében, de úgyis dolgozunk mind, mert mi nagyon dolgosak vagyunk.”) És persze az előítéletek („Mert a magyarok ott vannak mindenhol. Leginkább Komárnóban vannak, de azt én nem tudom, hogy miért vannak itt, nekem senkise mondott semmit, és akkor én nem is tudhatom. [ ] A magyarok tekintetében nagyon el vagyunk nyomva. Én is nagyon el vagyok nyomva a magyarok tekintetében.”)
Az író egy valódi komáromi figuráról mintázta Samko Tálét, aki szimbolikus alakként is telitalálatnak bizonyul: egyetérteni nem lehet vele, haragudni mégsem lehet rá, hiszen nem a saját hibájából szűk a horizontja. A felelősség azért, amit gondol, inkább azoké, akiktől a gondolatait meríti. Samko Tále nem a szellemileg sérülteket képviseli, hanem a megtévesztett emberek sokkal tágabb közösségét.
(Daniela Kapitánová: Könyv a temetőről, Magvető Kiadó, 2016.)
