– Hatvan kilométerre lehettünk hazulról. Amikor csak lehetett, leveleket küldözgettünk, feltüntetve a pontos órát, percet, amikor írjuk, hogy a család tudja, túléltük a soron következő bombázást. Csakhogy nemigen lehetett írni róla, mi is történt pontosan, úgyhogy igyekeztem virágnyelven fogalmazni. Aznap este, amikor a németeket temettük, engedélyt kaptunk egy újabb levélre. Azt írtam a szüleimnek: „Ma 10 óra 30-kor meglátogattak bennünket Winterstein Miklósék. Igen szép munkát végeztek, úgyhogy mi most azt csináljuk, amit odahaza a Horowitz bácsi.”
Reb Slojme elnevette magát, én sem tudtam visszatartani egy mosolyt. Grósz úr azonban még nem fejezte be. Kicsit elkomorodva folytatta.
– Én is elégedett voltam a titkosírással, de nemsokára nem volt már kinek írnom. Elvitték a szüleimet és a húgomat is. Csak ő jött vissza.
Elhallgatott. Senki nem szólalt meg. Láttuk, hogy mondani akar még valamit.
– Persze, tudom, nem azért történt, ami történt – nézett ránk, mintha megerősítést várna, és nehezen, szaggatottan formálta a mondatokat. – És ha másként érzek, akkor se történik másként De később sokszor megfordult a fejemben, hogy talán nem kellett volna akkor kárörvendőnek lennem. Még az ellenségeinkkel szemben sem.
