– Apa, emelj föl! – kérlel Renáta a nappaliban. A fejem búbja fölé röpítem. – Emelj föl tízszer! Még! Most tizennégyszer!
– Hú, apa most kifújja magát. Pihenünk, Renikém, jó?
– De akkor menj ki!
– Jó – vágom rá, de aztán meggondolom magam. – Nehogy már! Na jó, te csak nyugodtan instruáljál engem, édes kincsem. Te meg a fél világ.
Hétfő reggel viszem haza Renátát a világvégi Újpestre. Megint át Eszter előszobáján, a babaholmik, ruhakupacok, roncs bútorok halmain. Kisautók, kallódó babafejek, letört karok és egyéb alkatrészek, tartós elemek. Mindezek már sohasem állnak össze működő szerkezetté.
– Mit látok, pelenka?
– Én még szoktam adni rá éjszakára, nem mondtam? – kérdezi Eszter.
– Nekem mindig szól, ha ki kell mennie – amire Eszter összevonja a szemöldökét. – Nyugalom, nem vagy elkésve semmivel.
– Szerinted te jobban ismered a lányunkat, mint én?
– Á, nem, dehogyis, bocsánat.
Friss mosás illata.
– Na, Renikém, búcsúzóul mi legyek? A ravasz és gonosz róka?
– Neeeem.
– Legyek neked, de csak neked nyuszi?
– Neeeeem.
– Akkor mi legyek?
– Apa.
És most int nekem, mint egy karmester: ölelés, puszi, integetés. Még hallom a lépcsőházból:
– Anya, szerinted apa gyerek vagy felnőtt?
– Szerinted?
– Szerintem gyerek.
– Gyerek! De hát iszonyú magas meg erős.
– Tisztára olyanokat beszél, mint egy gyerek.
