Apám tavaly már eljött a bemutatóimra, és egyszer, a Hamlet után feljött gratulálni is a színészbüfébe. Most meg az utolsó pár évéért küzd, meg azért, hogy ne csak az erkélyről láthassa az utcát. Úristen, csak most el ne gyöngüljek. Azon kapom magam, hogy ha nem vigyázok, még a végén belopja magát a szívembe. A Margit hídon át megyünk hazafelé, vagyis a szüleimtől a saját lakásomba. Anyámék három éve eladták a kertes házunkat Rákosszentmihályon; abból vettük a Pannónia utcai lakást meg nekem ezt a két és fél szobát a Határőr úton, egy nemrég fölújított társasház földszintjén. Az is jó, hogy tartozik hozzá garázs. A ház szögletes bumfordisága a gyerekkoromat idézi; megszoktam, szinte tetszik.
Ahogy hazaérünk, beteszem a kedvenc eksztáziszenémet, Nine Inch Nails. Rám úgy hat ez az irgalmatlan erőzene, mintha úsznék benne. A harmadik percnél ujjongva csapkodok, fröcskölök magam körül, visszatarthatatlan vigyorral vagy vicsorítással élvezem a szokatlan közegben való lebegést. És csak hajszál választ el attól, hogy megkergültként kiabáljam: soha nem akarok kiszállni. Reni csak néz, nézi az ő tomboló apját.
Kinyitok egy sört, ma már nem fogok autóba ülni.
Renáta megállíttatja velem a kisvakondos videót, mielőtt a vadász lelőhetné a rokonszenves sast.
– Nem akarom látni!
– Megértem, picim. Akkor most elmesélem Kanócot. Tudod, ki ő?
– Apa régi macskája – vágja rá kapásból. – De miért Kanóc?
– Kis kandúr volt, fekete, mint a gyertya kanóca. Képzeld el, Renikém, egyszer megjelent három idegen kandúr az udvarunkban. Egy vörös, egy fehér cirmos meg egy fekete-fehér tarka. Jártak, keringtek az én Kanóc macskám körül, méregették. Aztán éktelen ribillió. Egymásnak mentek, és fölkergették Kanócot az almafára. Az almafa pedig pont ott állt az ablakom előtt. Mérgesen fújtak, vicsorítottak rá, Kanóc pedig riadtan menekült a fa legtetejére.
– Miért fújtak rá?
– Biztos féltékenyek voltak a szép, fényes bundája miatt. Meg aztán udvaroltak a húgocskáinak, tudod.
– Udvaroltak?
– Igen. Azt gondoltam, egyet se félj, Kanóckám, majd én megsegítelek. Előkaptam a vízipisztolyomat, kirontottam a házból, és az idegen kandúrok szeme közé locsoltam vele. Kettő rögtön ijedten iszkolt a kerítésen túlra. Hanem a harmadik, az nem ijedt meg tőlem. Fölpúpozta a csuromvizes hátát, és addig-addig vicsorgott rám, amíg elő nem vettem a seprűt is. Na, az már neki is sok volt. Eltakarodott végre: sicc! És akkor lejött a fáról az én Kanóckám is. Dühösen, sértetten, felháborodott képpel. Kicsikém, itt vagyok, most már ne félj, hajoltam le hozzá, hogy megsimogassam. De ő nem hagyta, sőt! Végighasított rajtam a tűéles karmával. Itt ni! – mutatom a kézfejemet. – Akkora volt az ő sértett büszkesége. Nem szabad, hogy én ilyen gyöngének és gyávának lássam őt. A nagy Kanócot, aki hálából egeret szokott hozni a padlásról az ő gyámoltalan kis gazdájának.
