Meg fogok halni, ezt üzente ez az úgynevezett erdő. Semmi fenyegető vagy baljóslatú nem volt ebben az üzenetben. Egy halk és szelíd mondat volt csupán, ahogy a patak bukik át a gömbölyűre kopott köveken, vagy ahogy egy tölgylevél hullik le a fáról. Néztem az erdőt, néztem a fiaimat mellettem, a feleségemet, az izgalomtól remegő kutyát, és közben ez a halk és szelíd mondat zsolozsmaként keringett bennem. Nem tudom, mindennek köze volt-e ahhoz, hogy éppen azon a napon lettem negyvenéves. Talán igen, talán nem. Talán csak annyi történt, mintha minden egy addig ismeretlen árnyalatot kapott volna. Semmi nagy felismerés, semmi katarzis. Béke inkább, könnyű lebegés, mint a végállomás fenyőerdejének hűvös, nyers illata. Meg fogsz halni, visszhangzott bennem a születésnapi utazás üzenete, valahogy úgy, mint Kosztolányi Ha negyvenéves című versében, amikor a szintén épp negyvenéves költő, vagyis a lírai én az éjszaka közepén felriad, körülnéz, s azt mondja: „Ez a forduló az, / mikor életed új utakra tér. / Csodálkozol, hogy föld és csillagok közt / éltél. [ ]”
Nem nagy dolgok, mondom. Az ember elcsodálkozik. De másként, mint addig. Talán nem is csodálkozás. Csak valahogy biztossá válik, ami addig pusztán sejtelem volt, egy távoli, nem is igazán komolyan vehető hír. Kosztolányi aztán így zárja, és én sem tudom másképp: „Még bús se vagy. Csak józan és figyelmes. / Majdnem nyugodt. Egyszerre fölsóhajtasz. / A fal felé fordulsz. Megint elalszol.”
