Egy nemesről

Esterházy Péter, a posztmodern magyar irónia mesterének emlékére.

Na, csak megírta. No persze. Mit csinált volna vele, vitte volna moziba? Nyilván vitte oda is azért. Gyere, te Mucika, te, oda a moziba be. A hasnyálmirigyrákját, akit, amit megszemélyesített mintegy Mucusnak. Is. Ezt gondoltam elsőként a Hasnyálmirigynaplót olvasva. Kezdetben félve. Aztán tovább rettegve, mert a rák nem tétováz, bárha látszólag hátrafelé halad. Az állatja.

Az eleje, az vidámabb volt, szinte vicces. A csillaghegyi strandon, a hidegvizesben láttam először a Mestert, kezemben a Termelési-regény, a kisssregény. A borító püspöklila. Most mondjam azt, hogy reveláció volt? Mondom. Egy világító rakéta, bele a sötétségbe, a bugyrokba. A nyelv rehabilitációja, használatbavétele, a humor, a forma (és a tartalom persze), minden. A kisssregény mint a legnagyobb kortárs nagyregény. Nemzette nemzete javára a bolondos gróf.

Másodjára focizni láttam a Tromos-pályán. Okosan játszott, a kispálya dacára nagypályásan.

Szinte szimbolikusan tehát. Aztán már csak olvastam, mindet. Karbantartott. Amúgy is olyan apafigurának tűnt.

Hatvanhat éves korában elhunyt Esterházy Péter író. A veszteség pótolhatatlan, a közhely pontos, mert nagy űr támadt hirtelen, az bizonyos. Az olvasóközönség először tavaly ősszel értesülhetett betegségéről abból a nyílt levélből, amelyet a göteborgi könyvvásár kapcsán írt, mintegy elnézést kérve távolmaradásáért. Nézzünk egy részletet abból, miként viselkedett a férfi: „Erről sokat tudnék beszélni, a varázsról, a titokról. És milyen lelkesen, ihletetten. Hiszen ez tölti be az életem. (Zárójel. Ez kicsit megváltozott, ezért nem is vagyok személyesen jelen, most igyekszik más betölteni az életem, de így meg a hasnyálmirigyrákról tudnék lelkesen és ihletetten beszélni, amitől ugyan most megkímélem a tisztelt publikumot, de ne reménykedjen, előbb-utóbb hosszabban is szólok róla, I am afraid.) Folytatom zárójelen kívül, mintha mi sem történt volna.”

Innentől kezdve vált a Nagy Magyar Író állapota közüggyé. Lehetett felfejlődni imához.

Részlet A bűnösből, EP és Szüts Miklós közös könyvéből: „Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hasnyálmirigy. Hát... Valójában Hasnyálmirigyrák volt a neve az ebadtának, életvidám, link fickó, festményen úgy festene, mint a költő Balassi Bálint, lenne bajsza, korabeli főfödője és nem utolsósorban vitéz kardja. A festményen látszana, hogy szakadatlanul szerelmes. Mint róka a tyúkokat, hajkurássza a nőket. És a férfiakat. Nem tenne különbséget, tudhatni, a szerelem vak. Szívesen volnánk a XVII. században, lenne ló, lenne kard, lenne hajnali pára, vágtatás és ontása gaz törökök vérének. És akkor imigyen szóla egy égi hang: Csukd be, fiam, azt a XVII. századot, jön be a hideg vagy a huzat.”

Ezzel a lendülettel pedig Esterházy Péter bevezetett a szépirodalomba egy ronda nevű betegséget. Majd a Hasnyálmirigynaplóban jól meg is táncoltatta a Mucit a hattyúdalra. Úgy írt róla, mint a Fancsikó és Pinta óta bármiről. Kitelepítésről, apáról és anyáról, fociról, nőkről és férfiakról, a puszta létről akár. Zseniálisan. A mű az idei könyvhétre jelent meg, amit a szerző meg is nyitott. Élt hát a remény. Úgy egyébként, meg szimbolice is.

A nyitóbeszédből: „Hiába triviális, mégis ki kell mondani, hogy vannak könyvek, és hogy ez milyen fantasztikus, és milyen nagy dolog... Végre egy szöveg, amit nem a hasnyálmirigy szóval kezdek. Már attól tartok, én magam vagyok az, akkor is, ha egy szót sem szólok, csak itt álldigálnék, aki minderre, arra emlékeztet. De hát ezen nem lehet változtatni. Borítsunk hát fátylat rá. A fátyol miatt ilyen rekedtes a hangom, mintha egy maffiafilm szinkronhangja lennék. Fölhívom a tűzön-vízen át kormányhű olvasók figyelmét, hogy ebből az is következik, hogy a film nem magyar: tehát semmi áthallás. Hacsak nem magyarról magyarra szinkronizálunk, ami ugyan elsőre értelmetlennek tűnik, bár időnként szükségünk volna rá. Haza, hűség, hagyomány, Európa, Real Madrid – mintha más nyelvet beszélnénk.”

Aztán meghalt a posztmodern irónia magyar mestere – ahogyan az APA (mi más) osztrák hírügynökség fogalmazott tudósításában. Íme az utolsó nyomtatott mondatok: „Aludni volna jó, fél 1 van. Mégiscsak könyv lesz ezekből a füzetekből. Hol írtam erről? Leveleket a kiadónak? Mindegy. Most kezdtem gépelni az eddigieket. Valahol le kell zárni, és persze írni tovább. Az elég jó utolsó mondat volna, hogy a mindiget javítom örökkére.”

Nos, tényleg „elég” jó utolsó mondat. Méltó egy írófejedelemhez, nevezzük Őt most éppen így. Az is kiderül belőle az elszontyolodott olvasónak, hogy kézzel írt, füzetbe. Lehet, hogy spirálba. Mert nincs inspirálóbb egy üres füzetlapnál. Mi legyen az én privát búcsúm tőle, ezen gondolkodom most. Talán ha kinyitnám újra az utolsó művet, csak úgy belelapozva, mint a Termelési-regénybe annak idején, mert az egy lapozgatós regény is volt ám, és idemásolnám, amit először találok (amúgy az igazi gesztus az lenne, ha az egész könyvet, vagy bármelyiket leírnánk kézzel – akár közösen – egy bitang nagy papírra, mint Esterházy az Iskola a határont), tessék, erre vetült véletlenül a tekintet: „A munkát mindig valami magasabbnak láttam, nem az önzésem vagy hiúságom vagy becsvágyam terepének. Hát bizony ez a mai napig így áll. És néha eszembe jut, hogy ezt talán gondolhatnám másként is, de aztán – hát lényegében megvonom a vállam, és a szorgalmamba temetkezem. Mért pont temetkezés itt a szó? Dolgozni elsősorban persze nehéz, de aztán inkább... Inkább mi? Vidám és nem szomorú? Ennél talán összetettebb. Mindenesetre a temetéssel, temetővel nem tudom egybehozni. Valami ujjongás mindig marad a munka ólmossága mellett. A félelem, a szorongás mellett. A kishitűség és a jogos önkritika mellett.”

Talán ezért is lehet, hogy nem olvastam íróbb írót nála.

Idézni fogjuk, mindhalálig, például hogy nem adom a banánrészemet, vagy hogy miként volt, amikor a Varga Zoli felbőrözte a Noskó nevűt. Meg ilyeneket.

(Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló. Magvető Kiadó, 2016. Ára: 3490 forint)