Éjjeli igazságosztó

Baráth Katalin, a Dávid Veron-sorozattal hírnevet szerző író legújabb történetét a mai Budapest utcáira helyezte. Interjú.

– Legújabb könyve, az Arkangyal éjjel kortárs krimi. Egy korábbi, lapunknak adott interjújában azt mondta, hogy azért nem próbálja ki magát ebben a műfajban, mert azt irodalmárok hiányolják a magyar íróktól, emiatt pedig nagy lenne rajta a nyomás.
– Elmúlt a presszió. Most már inkább a történelmi téma felől érzem a nyomást. Másik oka új irányba kanyarodásomnak, hogy a legutóbbi Dávid Veron-regényembe annyi mindent belesűrítettem, hogy úgy éreztem, több most éppen nem menne, a folytatás már sorozatgyártássá silányulna.

– Pedig a Dávid Veron fémjelezte történelmi krimijei nagyon sikeres voltak. Mi a gond a sorozatgyártással?
– El lehet adni, félre ne értsen. Ám szerettem volna valami mást. Szóba került, hogy írjak science fictiont. A kiadóval viccelődtünk is, hogy mindenképpen tegyek a történetbe űrhajót, bármit is írok, mert akkor éppen úgy tűnt, népszerű szakaszát éli a sci-fi.

– Mégsem az lett belőle…
– Nem, de a téma ettől még nem került le az asztalról. Tavaly megszületett bennem egy karakter, az Arkangyal éjjel női főszereplője, őt akartam kibontakoztatni. Azt is gondoltam, hogy tökéletes képregényfigura lenne. Ha itthon nagyobb keletje lenne ennek a műfajnak, ebbe a formába öntöttem volna, így viszont kortárs regény lett a történetéből.

– Egy karakán, erős, de nem túl nőies szereplőről beszélünk, aki a saját kezébe veszi az irányítást. Nekem rögtön Stieg Larsson Lisbeth Salandere, azaz a tetovált lány jutott róla eszembe.
– Óvatosan bánnék az összehasonlításokkal. Hajlamosak vagyunk úgy eladni könyveket, hogy a magyar ez, vagy a magyar az. Én ettől ódzkodom, mert félrevezető lehet. Nyilván mondhatjuk, hogy van benne egy kicsi ebből vagy abból az ismert karakterből, mert a hasonlítás segít a tájékozódásban, de ő alapvetően a sajátom. Ügyeltem, hogy olyan személy legyen, akit az olvasó be tud azonosítani, el tudja képzelni, hogy szembejön vele egy pesti utcán. És attól, hogy magyar környezetről van szó, magyar szereplőről, rögtön különbözni is kezd minden nem hazai regényhőstől.

– Anélkül, hogy túl sok részletet kifecsegnénk, az elárulható, hogy a könyv középpontjában a párkapcsolati, illetve nők ellen elkövetett fizikai és szexuális erőszak áll. Miért pont ehhez a témához nyúlt?
– Nem nehéz erre gondolni, amikor legalább havonta olvasunk vagy hallunk ilyen esetekről. Úgyhogy ez a téma nagyon kézenfekvő. Már-már a közhelyességet súrolná, ha ez a fajta női szemszög nem lenne még mindig ritkaság a kortárs magyar irodalomban.

– Mennyire mélyedt el a témában?
– Utánanéztem a jogszabályoknak: kikhez fordulhatnak az áldozatok, milyen nősegítő egyesületek vannak, és mit tanácsolnak. Ennél mélyebben nem mentem bele, mert engem a kontextus és a karakter érdekelt. Azt gondolom, ha valamiről már túl sokat tudsz, a róla szóló elbeszélés könnyen átbillenhet ismeretterjesztésbe, azt pedig semmiképpen sem akartam, mert regénynek szántam, nem ismeretterjesztő munkának.

– A téma és a főszereplő alapján sokan gondolhatnak arra, hogy harcosan feminista mű született. Ennek ellenére, ha valaki elolvassa, rögtön rájön, hogy nem nevezhető annak.
– A feminizmus nagyon kényes téma Magyarországon, mert az emberek fejében nagyon különböző sztereotípiák vannak, ha arról esik szó. Ha azt mondom magamról, hogy feminista vagyok, az emberek egy részének a férfigyűlölet vagy a női súlyemelés jut eszébe, és keveseknek például az egyenlő emberi jogokért való küzdelem vagy az azonos munkáért azonos fizetést jogos követelése. A regényben igyekeztem magam mögött hagyni a közhelyeket, és hiteles, hihető, nem fekete-fehér valóságban mozgatni a szereplőimet.

– A blogján őszintén beszélt róla, hogy nem kimondottan sikeres időszak van ön mögött. Ezt a felgyülemlett dühöt tükrözi vissza a könyv?
– Leszögezném, hogy nem terápiás munkáról van szó. Nem gondolom, hogy mások számára is feltétlenül élvezhető az eredmény, ha valaki terápiás célokból ír. Persze magától az alkotástól, attól, hogy létrehozol valamit, lehetsz jobban. De az igaz, hogy van mögöttem egy-két év, amikor egyszerűen semmi – történészi és filmes tervekre gondolok – sem sikerült, amibe belefogtam, annak ellenére, hogy biztos voltam benne, én mindent megtettem. Fölmerül a kérdés, mihez kezdjen az ember egy hosszú, sikertelen időszak frusztrációival. Hogy lehet az ilyesmit értelmesen földolgozni? Egy nőtől különösen rossz néven veszik, ha hangot ad a dühének. „Mi az, hogy nem vagy kedves? Miért nem mosolyogsz? Mi ez a hiszti?” Én düh nélkül is elég hangos tudok lenni, sokszor meg is kapom, hogy nem kéne. Szóval elgondolkodtam, hogy tényleg, milyen viselkedés az, amit egy dühös nőtől elfogad a társadalom. Egyáltalán, van-e ilyen viselkedés? És ez a gondolat vezetett tovább ahhoz az általánosabb kérdéshez, írói kíváncsisághoz, hogy milyen a nők és az agresszió viszonya. Mihez kezd egy nő a saját agressziójával, mihez kezd a máséval.

– Az Arkangyal éjjel megjelenése óta, ha jól tudom, már új „projekten” dolgozik. Visszatért a múltba?
– Az első világháborús időszak az egyik kedvelt kutatási területem, és most, úgy tűnik, lehetőségem nyílik írni is valamit a kutatásaimról, pontosabban egy dokumentumfilm-forgatókönyvet Nők a front mögött munkacímmel. A forgatókönyv alapja a zentai levéltárban töltött idő, amikor az első világháború időszakából származó hagyatéki és peres ügyekkel foglalkoztam. Ezekből az iratokból rengeteget meg lehet tudni általában a korabeli bácskai társadalomról és az egyéni sorsokról. Hogy finoman szóljak, ez nem agyonkutatott terület. A dokumentumfilm-forgatókönyv ízelítő lesz ebből a kutatásból.

– Történészként végzett, sokáig reklámszövegíró volt, és sok minden mással is foglalkozik. A regényeiben a műfaj állandó. Miért szereti annyira a krimit?
– A szabályai miatt. Ha krimit írsz, és komolyan veszed az olvasódat, kénytelen vagy történetet írni, nem folyhatsz el, nem merenghetsz el, nem csaponghatsz. Vannak szabályok, amelyeket ha nem tartasz be, elvadítod az olvasót. Ezek a szabályok viszont segítséget is nyújtanak, ha elakadsz. A történészi munka is hasonló, ott is függsz az alapanyagtól, a történetmondás kényszerétől. Azt hiszem, az alkalmazott kreativitás embere vagyok. Szeretem a műfaji korlátokat, mert provokálják a kreativitást. Arra kényszerítenek, hogy akkor is megtaláljam a kivezető utat, ha úgy tűnik, minden kapu zárva.

(Baráth Katalin: Arkangyal éjjel. Agave Könyvek Kiadó, Budapest, 2016. Ára: 3480 forint.)