Góóóóól, góóóóól, góóóóól!

„Amikor a válogatott hosszú évtizedek után kijutott végre a vébére, nagyapáék házában háromhetes készenléti állapot lépett életbe.”

Borisz nagyapja, Vladen bácsi hegyekről mesélt, tengerről meg gránátalmáról, az örökké fújó bóráról, a kikötőkben ringó halászhajókról. Lélekben sosem szakadt el elvesztett szülőföldjétől, Dalmáciától, mindazonáltal a szóbeszéd szerint egyetlenegyszer volt csak hajlandó hazalátogatni, de a kirándulás olyan fájdalmas élmény volt számára, hogy soha többet nem ismételte meg. A befogadó ország nyelvét öregkorára is furcsa, egzotikus akcentussal beszélte, és nagyon fájt neki, hogy Borisz már nem értette az övét. Mindkét öreg rajongott a labdarúgásért, igaz, egyiküket sem lehetett volna a legnagyobb jóindulat mellett sem sportembernek nevezni: Borisz nagyapja alacsony volt, kövérkés, a focinál csak a hasát szerette jobban, fasírton és krumplipürén elélt volna ítéletnapig, míg nagyapa dohányos volt, borivó, és valami eredendő tehetséggel került mindenféle fizikai erőfeszítést.

Borisznak megvolt az a helyzeti előnye velünk, fővárosi gyerekekkel szemben, hogy rendelkezett nagyapáék falujának, Szentmihálynak részletes helyismeretével. Ott született, s ott is élt. Ebből adódóan rendszerint ő volt az, aki mindennapi programjainkat eltervezte. Kicsiny településről lévén szó lehetőségeink behatároltak voltak. Főképp a kiserdőre és a Holt-Tisza halban gazdag mellékágaira korlátozódtak kiruccanásaink, ahol is rövid idő alatt sikerült megszeretnem és elsajátítanom az egyszerű, fenekező horgászás tudományát, olyannyira, hogy teljesen rabja lettem a pecázásnak – nagyanyám nem kevés bosszankodására, ki nem állhatta ugyanis a halszagot, amelyet magamon hazahordtam, nem beszélve a félig döglött keszegekről, amelyeket nejlonzacskóban hagytam a konyhaasztalon.

Amikor a magyar labdarúgó-válogatott hosszú évtizedek után, 2018-ban kijutott végre a világbajnokságra, a vébé időtartamára nagyapáék házában háromhetes készenléti állapot lépett életbe. Úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna, pedig alig múltam tizenhárom éves, Évi pedig éppen betöltötte a hatot. A két öreg gyakorlatilag el sem mozdult a tévé elől. (Nagyapáék sosem vettek holotévét, később sem, mikor már mindenkinek olyanja volt, régi, ócska plazmatévéjüket le nem cserélték volna semennyi pénzért. A nagyit ugyanis rendre elfogta a szédülés és a rosszullét a 3D-s kivetítő előtt. Olyankor, amikor nálunk vendégeskedett, be sem tette a lábát a nappaliba, ahol a holotévé fészkelt. Rémisztőnek találta, hogy hús-vér embereknek tűnő apró alakok jönnek-mennek a szoba szőnyegén, amely hol mezővé változott a lábuk alatt, hol meg vízzé, levegővé vagy valami mássá.) Évivel éppen akkor, a focivébé idején töltöttük náluk vakációnk egy részét, tanúi lehettünk a vég nélküli esélylatolgatásoknak, a közvetítések alatti hangos szurkolásnak, csatakiáltással felérő gólörömnek és nagyanyám permanens zsörtölődéseinek: olyan lett a ház, mint egy stadion. (Ki ne emlékezne arra a pillanatra, amikor Nagy Ádám a 91. percben bevarrta a győztes gólt a mexikói kapuba, s továbblőtte a magyar válogatottat a negyeddöntőbe? Hány millió torokból – köztük mindenekelőtt a hozzám legközelebbiekből, Vladen bácsi és nagyapám torkából – szakadt, mit szakadt, robbant ki az üvöltésszerű góóóóóól!, vagy legalábbis valami ehhez hasonló, alig artikulált hangrobbanás, amelytől nagyanyámnak, odakint a konyhában, ijedtében kiesett a pohár a kezéből.) Borisszal – kivételesen – nem csellengtünk a környéken, nem is horgásztunk, ehelyett ott ültünk nagyapáék nappalijában, miránk is átragadt a két öreg megszállottsága, s már fejből fújtuk a magyar válogatott keretét, név szerint védőket, középpályásokat, támadókat. Együtt üvöltöttünk velük, mert vannak pillanatok az életben, amikor az öröm – még ha látszólag mégoly bagatell dolog okozza is, mint amilyen egy focimeccs – képes egymásra hangolni a lelkeket, korosztálytól függetlenül. Nagyapa és Vladen bácsi a levegőben tapsikolt, mi meg, mint két megkergült kiskecske, körbeugráltuk a foteljüket, s kiabáltuk velük, hogy góóóóól, góóóóól, góóóóól!