Borisz nagyapja, Vladen bácsi hegyekről mesélt, tengerről meg gránátalmáról, az örökké fújó bóráról, a kikötőkben ringó halászhajókról. Lélekben sosem szakadt el elvesztett szülőföldjétől, Dalmáciától, mindazonáltal a szóbeszéd szerint egyetlenegyszer volt csak hajlandó hazalátogatni, de a kirándulás olyan fájdalmas élmény volt számára, hogy soha többet nem ismételte meg. A befogadó ország nyelvét öregkorára is furcsa, egzotikus akcentussal beszélte, és nagyon fájt neki, hogy Borisz már nem értette az övét. Mindkét öreg rajongott a labdarúgásért, igaz, egyiküket sem lehetett volna a legnagyobb jóindulat mellett sem sportembernek nevezni: Borisz nagyapja alacsony volt, kövérkés, a focinál csak a hasát szerette jobban, fasírton és krumplipürén elélt volna ítéletnapig, míg nagyapa dohányos volt, borivó, és valami eredendő tehetséggel került mindenféle fizikai erőfeszítést.
Borisznak megvolt az a helyzeti előnye velünk, fővárosi gyerekekkel szemben, hogy rendelkezett nagyapáék falujának, Szentmihálynak részletes helyismeretével. Ott született, s ott is élt. Ebből adódóan rendszerint ő volt az, aki mindennapi programjainkat eltervezte. Kicsiny településről lévén szó lehetőségeink behatároltak voltak. Főképp a kiserdőre és a Holt-Tisza halban gazdag mellékágaira korlátozódtak kiruccanásaink, ahol is rövid idő alatt sikerült megszeretnem és elsajátítanom az egyszerű, fenekező horgászás tudományát, olyannyira, hogy teljesen rabja lettem a pecázásnak – nagyanyám nem kevés bosszankodására, ki nem állhatta ugyanis a halszagot, amelyet magamon hazahordtam, nem beszélve a félig döglött keszegekről, amelyeket nejlonzacskóban hagytam a konyhaasztalon.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!