Aztán ott állt a lakás üresen. A boldog esztendők emlékes lecsengése idején kiadtuk folytatásos ifjúsági film forgatására. Fiatalos élet költözött a falak közé. Előtte összecsomagoltunk, erőt színlelve, könnyezve selejteztünk, bútort szállításhoz válogattunk.
De legelőbb a zongora!
Mit kezdjünk vele? Eladni, erről szó sem lehet. A rendező kérlelt, hagyjuk ott. Jól fog mutatni a filmben. Nemet mondtam. És akkor, éppen akkor (elképesztő és hihetetlen): összetalálkoztam egy zongorarestaurátorral. Műhelye volt a Mester utcában. Érte megyünk, kábé egy hónap, és olyan lesz, mint új korában. Még az is örömös volt, kiderült, a fiatal férfival egyazon iskolába jártunk, a környéken gyerekeskedett. Ismerte anyámékat. Azonnal megbíztam benne. Hiába tiltakoztam, jócskán engedett az árból.
Három férfi jött, tíz perc sem telt el, és a zongora néhány cizellált hórukk kíséretében a ZIL platóján volt. Hónap múltán nem vissza, hanem egyenest mostani lakásunkba kértük. Hová tegyük? Ide, uraim, a sarokba! Izomból eresztették padlóra, mind lejjebb, az utolsó centimétereken óvatos csigalassan.
Azóta ugyanott ragyog, eredeti, fekete szépségében, remélt örökkévalóságában. Még csak százöt éves!
Elővettem növendék koromból való kottáimat.
Olykor leülök, és szilaj nádparipán lovagolva, tán még fűzfa sípot fújva is gyermekkorom darabjait játszom.
