Azért a határozott névelő, mert Ő egyetlen. A mi zongoránk. A családtag, a kitartó jó barát. Néha szerető, akit elég értőn érintened, összebújni vele, és megismerheted a gyönyört. Azt kérdezte a gondos restaurátor: milyenre tetszik? Mattra vagy fényes feketére? A fényest választottam. Minden zongora csillog-villog, szemet kápráztató rézpedáljaival, aranyozott intarziadíszeivel bútordarabnak is remek. Botfülűéknél is valami üzenet a muzsika világából. Szemérmes udvarlás a kora kilencszázas években; ha a kisasszony játszana nekem valamit szép kacsóival… Szűziesen rebbenő leányszemek; ó, igen… Lajoska.
A zongorát nagyanyámék, mi tagadás, csak ezért a csábos pillanatért vásárolták. Nem volt ott zenei előzmény. Volt viszont három lány. Egyikük anyám. Az ő kezébe a Teremtő tehetséget küldött, míg két nővére mindhiába próbálkozott szalondarabok könnyű átirataival.
Intézz körkérdést, százból talán egy ha tudja, a zongorának ugyanúgy van nyilvántartott azonosító száma, mint egy autónak. A húrok alá ragasztott díszes papíron bizony minden hangszerben föllelhető. A mi Stingl zongoránké OP 21806. És ott a gyártási év is: 1911.
Anyámék családja Zágrábban élt, a zongorát újon vásárolták, az idősebb lánytestvérek eladósori idejében. Még orrot csiklandó politúrillata volt, meg-megsimogatták a csodájára járó ismerősök. Anyám abban az évben született. A zongora, mint sok köröttes tárgy, túlélte őt. Méghozzá: számtalan viszontagság közt sértetlenül.
Először a Zágrábból Budapestre költözés 1919-ben. (Nem csak dicső tanácsköztársasági események voltak akkor.) Anya és apa 1931-ben egy lányos háznál rendezett délutáni zsúron ismerkedett meg. Kakaó, kalács. Házi likőr. Anyám már zeneakadémiai növendék volt. Ha van kedve, kedves Károly, jöjjön el hozzánk, hozza a hegedűjét, szonátázzunk együtt! (Cherchez la femme!) Aztán az esküvő. A zongorát lovas kocsi cipelte a városon át. Markos, izmos emberek szitkozódása. Ily roppant súly szállítása durva szavak nélkül nincsen. Aztán még két költözés ugyanígy, és a zongora, bár végigtűrt háborút, forradalmat, ugyan kopottan, de nem ütötten, tovább teljesítette feladatát. Az ötvenhatos belövés, amely a nagy szoba ablaktábláján lyukat ütött, ugyancsak elkerülte. Zenenövendékek jártak; játszani magam is megtanultam – már amennyire. Anyám és apám hetente két-háromszor együtt muzsikált, alighanem a zongorának, egykori találkáik cinkos gardedámjának is örömére. Amikor apám hegedűje végleg elnémult, a zongora is. Anyám nem ült többé billentyűihez. Én ha ott jártam, csak néhány kósza akkord erejéig. Egyetlenegyszer, utoljára, mégis odabicegett. Chopint játszott. Még tudok… mosolyogta csöndes büszkén.
Aztán ott állt a lakás üresen. A boldog esztendők emlékes lecsengése idején kiadtuk folytatásos ifjúsági film forgatására. Fiatalos élet költözött a falak közé. Előtte összecsomagoltunk, erőt színlelve, könnyezve selejteztünk, bútort szállításhoz válogattunk.
De legelőbb a zongora!
Mit kezdjünk vele? Eladni, erről szó sem lehet. A rendező kérlelt, hagyjuk ott. Jól fog mutatni a filmben. Nemet mondtam. És akkor, éppen akkor (elképesztő és hihetetlen): összetalálkoztam egy zongorarestaurátorral. Műhelye volt a Mester utcában. Érte megyünk, kábé egy hónap, és olyan lesz, mint új korában. Még az is örömös volt, kiderült, a fiatal férfival egyazon iskolába jártunk, a környéken gyerekeskedett. Ismerte anyámékat. Azonnal megbíztam benne. Hiába tiltakoztam, jócskán engedett az árból.
Három férfi jött, tíz perc sem telt el, és a zongora néhány cizellált hórukk kíséretében a ZIL platóján volt. Hónap múltán nem vissza, hanem egyenest mostani lakásunkba kértük. Hová tegyük? Ide, uraim, a sarokba! Izomból eresztették padlóra, mind lejjebb, az utolsó centimétereken óvatos csigalassan.
Azóta ugyanott ragyog, eredeti, fekete szépségében, remélt örökkévalóságában. Még csak százöt éves!
Elővettem növendék koromból való kottáimat.
Olykor leülök, és szilaj nádparipán lovagolva, tán még fűzfa sípot fújva is gyermekkorom darabjait játszom.
