Ildom

Sokat sóhajtoztam az elmúlt három hétben, mivel tudtam, hogy – ha megérem – a 65. darabot kell előállítanom a tárcasorozatból.

„Bizton, ezer bajunk közt, megtalálta / Azt, ami fő, s mindet befoglaló: / »Elvész az én népem, elvész – kiálta – / Mivelhogy tudomány nélkül való.« / S míg kétle a bölcs, hátrált a tevékeny, / Bújt az önérdek, fitymált a negéd: / Ő megjelenve, mint új fény az égen, / Felgyújtá az oltár szövétnekét.”

Amit Arany idézőjelbe tett, az szó szerinti idézet Hóseás (latinos formában Ozeás) próféta könyvéből, a 4. fejezet 6. verse. Ez egy valóságos vádirat (héberül ríb) támadó retorikájával megszerkesztett és az Úr szájába adott szónoklat, amelyben Isten azért ítéli vesztésre méltónak választott népét, mert tudomány nélküliek, azaz nem ismerik az Isten által nekik adott alapvető erkölcsi törvényeket, illetve a gyakorlatban nem tartják meg őket, hanem elkövetik a tízparancsolat által tiltott összes bűnt, például: „Hamisan esküsznek és hazudnak, és gyilkolnak és lopnak, és paráználkodnak, betörnek, és egyik vér a másikat éri. Azért búsul a föld, és elerőtlenül minden, ami azon lakik, a mező vada és az ég madara, bizony a tenger halai is elveszíttetnek.”

Tökéletes, napjainkban is igaz apokaliptikus helyzetkép a földről és méltatlan lakosairól.

Rögtön az első bekezdés legvégén a Petőfit, legjobb barátját és eszményképét élete végéig sirató Arany a „magyarok istene” képének felidézésével természetesen az elesett barátra és az elveszett szabadságharcra utal. A bibliai idézet után párhuzamosan futtatja gondolatmenetét, amely nemcsak Széchenyi haláláról beszél, amelyet keresztény módon üdvözülésként, antikos módon istenülésnek állít be, hanem arról a két történetfilozófiai paradigmáról is, amellyel egyáltalán fel lehet fogni és meg lehet érteni, ami velünk, magyarokkal történt, történik és még majd történhetik. Az egyik a bibliai zsidó-keresztény paradigma: Isten megteremti az embert, az fellázad ellene, és ezért bűnhődik, Isten kiválasztja a példaszerű nemzetet, amely fellázad Isten ellen, és ezért bűnhődik. Mivel azonban Isten kegyelmes és jóindulatú, egy idő után hajlandó újra kegyébe fogadni az embert, az emberiséget, illetve a nemzetet, ha az, illetve azok megbánják bűneiket. A másik, az antikos görög–római eredetű paradigma pedig: az egyes ember, azaz a hős, illetve az egyes nemzetek az erényükre támaszkodva szembeszállnak a vaksorssal, amelyet még az istenek sem tudnak megváltoztatni, és ha elbuknak, heroikus küzdelmüket az örökké tartó hírnév garantálja. Tehát gyakorlatilag az a két változat, amelyet mindenki ismer akkor is, ha nem tudja: az egyiket Kölcsey tárta Széchenyi népe elé a Hymnusban, a másikat Vörösmarty a Szózatban.

Arany, aki az előbb Petőfire célzott, természetesen Kölcseyt és Vörösmartyt is beleszövi a Széchenyi-vers dikciójába. Ha a 6. versszakot idézzük, a két felidézett jelentéstávlat felbonthatatlanul össze is szövődik:

„Megrontva bűnöd és a régi átok, / Beteg valál, s nem érzéd óh magyar; / Nép, a hazában nem volt már hazátok: / Sírt még hogy adna, állt az ős ugar. / S mint lepke a fényt elkábulva issza, / Úgy lőn nekünk a romlás – élvezet; / Egy-két kebel fájt még a múltba vissza: / Nem volt remény már, csak emlékezet.”

Visszatérve a saját régebbi noteszomra, megtaláltam azt is, miért kezdett el érdekelni a Széchenyi-óda és a Hymnus kapcsolata. Akkortájt jelent meg egy könyv a politikai filozófiáról, amely igen keményen kárhoztatta Kölcseyt, hogy miféle biblikus tudatlanság vezethette a magyar történelmi korszakok versbeli modellezésénél! Mondanom sem kell, hogy e szerzőnek voltak elődei és vannak utódai, elég a most folyó Hymnusz–Szózat-vitát elolvasnunk. Kétségbe is eshetünk, hiszen Széchenyi is úgy kezdte. Majd kitűzte egész működésének vezérlő jelszavául azt, amit Arany is, mint ilyet, idéz tőle: ildom! Ez a szó azt jelentette a középkor óta, majd a nyelvújítás során kissé leporolva, hogy ügyesség, okosság, sőt ravaszság. Németül a Klugheit szó a megfelelője, amit okosságnak, eszélyességnek fordíthatunk. Gyulai Pál egyszer megjegyezte, hogy Széchenyi azért kedvelhette ezt a szót, mert úgy érezte, hogy az általa kifejezett viselkedés hiányzott legjobban az ő imádott nemzetéből, a magyarból.

Sajnos a nyelv is változik, az ildom már a XIX. század második fele óta főleg azt jelenti, hogy illedelmesség, ma már nemigen használják, arról pedig az iskolai magyar- és történelemoktatás gondoskodik, hogy az új nemzedékek se régi, se újabb jelentésben ne is hallják soha. (Több más, hasonló szóval együtt.)

Szegény Ozeás próféta! Vajon mit szól mindehhez például az ő szobra, amely a bazilika kupolája alatt ül, és merengve néz a Hősök tere felé?!