Állítottam, hogy a kegyed lelkét akarom rázogatni?

Bob Dylan Nobel-díjáról, véresen komolyan vett versekről és néplelkekről beszélgettünk Varró Dániellel.

– Egy Tumblr-költő jutott még eszembe, aki szerelmi szenvedéseit verselte meg hasonlóan a szoba magánya – hideg kebab – Facebook-posztok figyelése háromszögben, nála ugyanakkor a negatív élmények voltak azok, amik miatt együttéreztek az olvasók. Ha boldogság van, feleség és gyerekek, mennyivel nehezebb verset írni?
– Az biztos, hogy sokféleképpen lehet verset írni, nem hiszek abban, hogy egy helyes irány volna. Persze, ennek a fajta könnyedségnek nincs nálunk olyan nagy hagyománya: súlyos mélységeket, tragikus hangvételt várnának sokan. Az angol költészetben jóval inkább jellemző ez a fajta könnyedség. Sokszor felmerült korábban kritikaként, hogy hol vannak ezek a súlyos mélységek nálam. Mikszáth Kálmánról olvastam egyszer, hogy kapott egy olvasói levelet, amiben felrótták neki: amiket a Mikszáth úr ír, azok nem rázzák meg az ember lelkét. Mikszáth nagyon kedvesen válaszolt: drága hölgyem, állítottam én valaha, hogy én a kegyed lelkét akarom rázogatni? Én is hasonlóan éreztem mindig.

– Kik ezek az „angol Varró Danik” egyébként?
– Nagy kedvencem az angol nonszensz költészet egyik atyja, Edward Lear. Limerickeket, és más, Kosztolányi szavával „badar verseket” szerzett ő, és meglepő módon több komoly angol költőnek is kedvence volt. A bagoly és a cica (The Owl and the Pussycat) című verse pedig nemrég egy szavazáson a legeslegnépszerűbb angol gyerekversnek bizonyult.

– Mi lehet az oka ennek a különbségnek? Többen is néplélekről szoktak beszélni, lehet tényleg hasonlóra fogni?
– Tény, hogy nekünk vérzivataros volt a történelmünk, ritkán volt okunk nagyon önfeledtnek lenni, félvállról venni a dolgokat. Ennek ellenére számtalan költőnknek, írónknak igazán jó humora volt: Petőfitől A helység kalapácsa az egyik legviccesebb vers a magyar irodalomban, de Kosztolányinak is voltak „Csacsi rímei”, sőt még Radnóti is írt Eaton Darr álnéven nonszensz költeményeket. Csak általában nem ez az oldaluk kerül előtérbe.

– Az Esküvői vallomás-versben ön viszont arról számolt be, hogy párja érkezése előtt még depressziós is volt. Mennyire volt komoly ez?
– Nem igazán vagyok erre hajlamos, de teljesen komoly volt. Mikor harmincéves lettem, én is elgondolkodtam azon, merre tartok, főleg ami a magánéletet illeti. Ebből a bús helyzetből kirántott az, hogy megismerkedtem a feleségemmel. Természetesen történtek azért velem is olyan dolgok, amikről lehetett volna szomorú verset írni, de engem inkább akkor csap meg az ihlet, mikor jókedvem van.

– A kiegyensúlyozottságot tehát a magánéleti boldogság hozta magával? Ismerjük azokat a konyhafilozófiákat, amelyek szerint az ember előbb legyen elégedett magával, legyen boldog egyedül, aztán méltó a pártalálásra, pedig a folyamat a gyakorlatban épp nem ez szokott lenni.
– Igen, valószínűleg az embernek mindig az hiányzik, amiből kevesebb van. A szakmai ismertség, elismertség nekem nagyon hamar megadatott. Meglehet, másnál ez hiányozna a boldogsághoz, de nálam a magánélet egyensúlya kellett ahhoz, hogy meg tudjak nyugodni.

– Hosszú távon is hatásosak maradhatnak ezek a versek? Hisz még csak pár év telt el, de már az Iwiw is távoli, néhány éven belül pedig a „felszkájpolás”-hoz hasonlók sem ugyanazt a hatást fogják kiváltani.
– Foglalkoztat ez a kérdés engem is. Kosztolányi is írt róla, hogy például a szleng gyorsan avul, ezért a költők általában igyekeznek kerülni az ilyesmit. Nekem viszont az a benyomásom, hogy az örök érvényűnek szánt sorok is igenis avulnak. Ugyanakkor, akik nem félnek megidézni a kordivatot, mint például Somlyó Zoltán, akit nem szoktak a legnagyobbak közt számon tartani, pedig szerintem jó költő volt, azoknak bizonyos szempontból frissebbek maradnak a versei.

– A slam poetry is ezeket igyekszik visszaadni sokszor, a költészetet egy szélesebb réteghez is eljuttatva.
– Nem ismerem túlzottan behatóan ezt a műfajt, de amiket hallottam, olvastam, azok jópofák voltak. Fiatalosan, vagányan, közérthetően fogalmaznak, ami közel áll a költészetfelfogásomhoz.

– Ilyenkor mindig fellángolnak a viták, meddig is tart a költészet. Megvan ez a slamnél, vagy megvolt a Tumblr-költőnél, akinek az írásait Bárány Tibor kritikussal elemeztették az Origón. De felvetették Bob Dylan Nobel-díja kapcsán is, mennyire irodalmiak ezek a dalszövegek.
– Nagy port kavart a dolog, igen. Én szeretem Bob Dylan dalait, szövegeit is, örültem a Nobel-díjának. Önmagában az, hogy milyen műfajban íródott valami, az nem határozza meg a minőségét. Ami rímel, az vers, így a dalszöveg is, és ennek a keretein belül is lehet kiemelkedőt és maradandót alkotni, ahogy több régi költőnk írt például emlékkönyvbe szánt költeményeket is, amik máig klasszikusnak számítanak. Bereményi Géza vagy Lovasi András dalszövegei is rendkívül költőiek. A határműfajok kifejezetten érdekesek szerintem.

– De rögtön Nobel-díj jár ezért Dylannek?
– Ezen lehet vitatkozni, nyilván sokan mások is megérdemelték volna. Nekem tetszett a gesztus, és Dylan dalszövegeit sűrű és nagy hatású szövegeknek tartom, úgyhogy nem akadtam fenn rajta.

– Üzenet az olvasóknak címmel még költőket, írókat is figyelembe ajánl: azt mennyire vehetjük komolyan, hogy a prózaíró tehetségét elaprózza? Ön hogyan áll a prózával?
– Inkább csak egy fricska volt, pályakezdőkként mi is zrikáltuk egymást a prózaírókkal. Én inkább a költészetben mozgok otthonosabban, és a prózát is úgy olvasom már, hogy a szöveg stílusára, zeneiségre figyelek. Sok prózát nem írtam eddig, ahhoz inkább türelem kell, minden nap le kell ülni valamennyi órára és csak írni, írni. Persze, a versek sem születnek maguktól, nem öt perc azokat sem összehozni. De inkább rövidtávfutónak gondolom magam.

– Akadnak itt József Attila-, Petőfi-parafrázisok is, de Weöres Psychéje is beugrott A feleségem bűvös asszony versrésznél: felszkájpolás után nem sokkal már egy egész másik magyar nyelven folyik a káromkodással fűszerezett vita. Direkt emelte el a mai magyartól, hogy oldja a feszültségét és komolyságát?
– Valamennyire ez benne volt, miként az is: mikor veszekedésnél az ember elveszti a fejét, elönti az agyát az indulat, akkor egyre kevésbé fogalmaz és gondolkodik tisztán. Ezt a mélyről jövő, értelmen túli dühöt próbáltam kifejezni a félhalandzsa ómagyar káromlásokkal.

– Ironikusabban vetődnek fel viszont a konfliktusok, és adódik a kérdés, mennyire lehet ezzel vékony jégre tévedni. Hiszen másként végződnek ezek a viták Varró Daninál, és másként mondjuk egy alkoholista férjnél, akinél a káromlásokat nem versírás követi.
– Ha valaki a verseim olvassa, valamennyire megismeri a világukat, annak nyilván lejön, hogy ezeket nem kell véresen komolyan venni. Hogy nem fojtom meg ténylegesen a másikat. Az aggodalmam inkább az volt, hogy akiről írok, jelen esetben a feleségemet ne bántsam meg a verssel. Ha az ember alanyi költő, előjöhet ez a probléma. Régebbi barátnőim például volt, hogy zokon vették, mikor megjelentek konkrét dolgaink egy-egy versben. Próbáltam az irónia mögé bújni, és mondani, hogy de hát ez csak a lírai én, de kilógott a lóláb.

– Az irónia egyébként sem sokszor jut el az olvasókhoz: Lackfi János mellett az ön verse is kicsapta pár éve a biztosítékot. Önnél a Hat jó játék kisbabáknak volt ilyen, míg Lackfitól az ún. plázanyelvet vették komolyan. Nehéz manapság szót értenünk egymással, amint nem véresen komolyan mondunk valamit?
– Nagyon tanulságos volt ez számomra, a botrányszerűség előtt kevéssé gondoltam bele ebbe. Az csaphatta ki leginkább a biztosítékot, hogy tankönyvbe kerültek ezek a szövegek, és olyanok is találkoztak velük, akik kevésbé szoktak verseket olvasni, vagy úgy vélték, tankönyvekbe nem ilyenek kellenének. Lackfi amúgy még pozitívan is értékelte a felháborodást, azt mondta nekem: milyen szuper, hogy a vers végre nem a lapok közt porosodik, valódi vita van róla!

– Hogy érzi amúgy, mennyire tudta megmutatni eddig a versek révén, ki is az a Varró Dániel?
– Sok gyerekkötet után örülök, hogy végre be tudtam fejezni ezt a felnőttkönyvet. Ez nagyon alanyi, meg lehet ismerni belőle a világlátásomat, a fóbiáimat, végső soron engem. Kicsit fel is lélegeztem most ettől, úgy érzem, ezek után könnyebb szívvel tudok majd másról is írni. Tervezek még ezután is felnőttverseskötetet, de a következő könyvem ismét egy gyerekkönyv lesz.

Mi lett hova?

Maradt a játékosság, de sokat komolyodott legújabb kötetében a Bögre azúr és a Túl a Maszat-hegyen szerzője, Varró Dániel. A felnőttkönyvnek szánt Mi lett hova? írása közben nem tudott kibújni bőréből: még egy-egy családi veszekedést is úgy tud megverselni, hogy azon csak mosolyogni tudunk. Másrészt mégiscsak érezzük, a dolgoknak itt súlyuk van. Krízis jöhet krízis hátán: nemcsak a nyári melegtől és a kávéházi kiszolgálás elégtelenségeitől lehet szenvedni, de az életközepi válságtól, az egyedülléttől és attól is, hogy az embertől elvárnának bizonyos szerepeket, de ő nagyon nem illeszkedne ezekhez. Mi lett hova? – kérdezi a lírai éntől a nagyon is valóságos feleség, mikor a szobában zaklatottan kutat valami után. Mi lett hova? – kérdezi a lírai énbe bújt Varró Dani a nagyon is valóságos életéről. Ezt ezúttal ne olvassa fel lefekvés előtt gyermekének, kezdjen inkább bele fél órával később, mikor már sikerült elaltatni a kicsit.