Nagy utat járt be Szálinger Balázs azóta, hogy az erdélyi Előretolt Helyőrségnél 2000-ben „az első magyar zalai-revizionista költőként” megírta a Zalai Passiót. Öntudatot, fejlődést, pusztulást, legendát, harcokat és érzelmeket: nagy mű született, ami már mutatta, hogy a csupán 22 éves költő előtt nemigen lehetnek megmászhatatlan magaslatok. Térben és időben is magabiztosan kalandozik, s a hangsúly itt valóban a kaland jellegen van: mitizált alakjai bejárnak hegyeket-dombokat, megvívnak a történelem vérzivataros fejezeteivel. Eközben pedig csupa játékkal és történetmesélői hévvel mutatják meg, amit a poros történelemlapok nem őriznek, így hozva közel az olvasóhoz letűnt korokat és vidékeket. „És most? Hogyhogy és most? Most Róma.” Szálinger drámája, a Kr. e. 75-ben játszódó Köztársaság végződik így, s a célkitűzés mintha tőle sem állt volna olyan távol. Tanult ő is ezt-azt, és tudhatta: akad neki dolga elég. Ezek elvégzését márpedig nincs mástól várni: ehhez Szálinger Balázs kell.
A költő, aki öt éve a Köztársaságban egyszerre közölt lírát, drámát, epikát, és aki tavaly 360° címmel jelentetett meg aprócska verseskötetet a Magvető Időmérték sorozatában. S rögtön nagyot is lépett a korábbi lírai személyességtől a tárgyias költészet irányába. Mennyivel másabban beszél most, mint mondjuk még a Descriptio Hungariae-ben: „Szeretnék egyszer egy népet megmutatni, / S megszeretni, hogy jót hazudjak róla.” A 360° pillanatfelvételei, összeírásai a Nemes Nagy Ágnes-i költészetet idézik fel: a Principális-völgyet leíró Szakvélemény egy az egyben hozza az Egy pályaudvar átalakítását. De a címben szereplő Tandori-idézet (Az amatőrség elvesztése) sem véletlen: a költő szeme a külső megfigyelőé, még akkor is, mikor jelenlétét nagyon is elevennek érezzük. Mindez azonban múló sejtelem már csak: „egyre látványosabban nincsen apa a tájban”, olvassuk a cím nélküli nyitóversben (s az apamotívum vissza-visszatér), az apát pedig be is helyettesíthetjük akár a költővel. A leltárkészítő kisiparossal: végtelen precizitással írja össze Szálinger a látottakat, de azt is, ami rejtve marad – „az élőképen tehát nem látható, de elkezdődött az élet”.
Hogy elkezdődött volna, afelől mondjuk akadnak kétségeink: itt már csak „alig minden tizedik falunévhez” tartozik falu, Hetésben bezár az utolsó kocsma is, s „bodzafordító hidegek jönnek”, az élet nem semmivé lesz, hanem megáll. A mitikussá emelt ábrázolásmód mellett már-már apokaliptikus képeket is kapunk: az 1996 Kis-Balatonja új teremtést hoz, már egy új világ letűnt régmúltjaként bukkan fel. Amilyen vékonyka a kötet, annál súlyosabb, középen az egyik legfontosabbjával, A vihar nyugodt középpontjával. Pontosabban és fájdalmasabban nem is foglalhatná össze a költő itt múltunkat, jelenünket s vészjósló jövőnket: „A vihar nyugodt középpontja bűnös. / Egy ideig játssza a szemlélődőt, / Aztán állnia kell valahova.” Történelem vége? Ugyan: „a gyerekek / ha elszaporodnak, tervezhető a háború.”
