Latinovits Zoltán kétségkívül rendelkezett ezzel a ritka, felettébb átütő, ám szavakba nem önthető képességgel. Személye, tehetsége, pályája és életútja – talán e megfejthetetlenség okán – a mai napig töretlenül foglalkoztatja utókorát. Erre a „ki is volt ő valójában?” kérdésre Kelecsényi László író, filmtörténész kötete igyekszik választ adni. Könyve számos kortárs, szem- és fültanú, színész, rendező, író és kritikus publikációit, visszaemlékezéseit tartalmazza, amelyeket a tragikus sorsú művész személye, valamint a szerző átvezető szövegei kötnek össze. A hol hosszabb, hol rövidebb írások mozaikként rajzolják ki Latinovits Zoltán életének regényét, mely darabkák az ártatlan kezdettől tartanak a tragikus vég felé. Mintegy keretbe foglalóan, az élet örök korforgásának szimbólumaként a kötet Illyés Gyula verses búcsújával indul.
Az első mozaikkockában a színészkirály még amatőrként jelenik meg előttünk mint a Népművészeti Intézet színjátszócsoportjának tagja, ahová Müller Péter író is járt. Ő így emlékszik vissza: „Álljon előtted egy halk szavú, csendes fiú, udvarias, barátságos és roppant öntudatos. ( ) a szeméből semmi más nem süt még, csak értelem és tisztaság.” Majd pár év múlva – az író csodálkozására – amikor ismét találkoznak, már magába zárkózó, alkoholba és öngyilkosságba menekülő ember áll előtte. „Két Latinovits él bennem. Az első, akit megismertem és megszerettem – és a másik, akivel később találkoztam, s akit nehéz volt szeretni már.”
Kelecsényi László írásai színezik, kiegészítik ezeket a szövegeket, mind magánéleti szempontból, mind a pályafutást illetően. Szó esik Latinovits gyermekkoráról, családjáról, iskoláiról, s természetesen arról is, hogy tehetsége mikor mutatkozott meg először. Történetesen egy gimnáziumi műkedvelő előadáson, amely után a nézőtéren ülő Bajor Gizi megüzente neki, hogy feltétlenül színésznek kell lennie. Különféle kerülőutakkal és színészdiploma nélkül végül így is történt: a könyv hőse a debreceni Csokonai Színházhoz szerződött segédszínészként.
Ebbe a korszakba nyerhetünk bepillantást, ha elolvassuk a Hajdú-Bihari Napló cikkét, melynek újságírója ifjú tehetségként ír Latinovitsról. Országos ismertséget azonban filmszínészként szerzett az 1959-es Gyalog a mennyországba című filmmel. A könyv a további filmsikereket is számba veszi, gondoljunk itt Jancsó Miklós Oldás és kötésére, valamint Fábri Zoltán Isten hozta, őrnagy úr! című remekművére. Utóbbi kapcsán Örkény István írását olvashatjuk. Azon ritka pillanatok egyikére hívja fel a figyelmet, amikor az a valami, „ami ugyan rejtve benne lappang az írott betűben, ami része tehát az írói látomásnak, de nem evidens, tehát a színészi megvalósítása sem kötelező”, itt mégis úgy jelenik meg, ahogy azt az író megálmodta. Így formálta meg Latinovits – azzal a „nem kötelező plusszal” – Tóték őrnagyának alakját. A szerző szerint „rontás” áradt a figurából.
További híres szerepei – mint például Rómeó, IV. Henrik, Ványa bácsi vagy Szindbád – szintén terítékre kerülnek egy-egy vele dolgozó művész emlékei révén. De nemcsak a róla szóló szövegeket olvashatjuk, hanem a színész saját szavait is. Például a könyv egyik kuriózuma egy vele készült interjú. Ebben rendezéseiről kérdezik, mely téma mindig is fájó pont maradt számára, ugyanis – törekvései ellenére – csak két darabot vihetett színre.
Pályáját nemcsak ez a tény árnyékolta be, hanem az is, hogy hírhedt volt hangulatváltozásairól, egyedi munkastílusáról. Sokan összeférhetetlennek tartották. Müller Péter ír egy esetről, amely egy rádiófelvételen történt. Itt tapasztalta meg ugyanis, „milyen az, amikor Zoltánból a vulkán kitör”.
A kérdés, vajon azt, hogy vonat elé vetette magát, szintén egy ilyen vulkánkitörés válthatta-e ki, csak ködszurkálás. Nem kaphatunk rá egyértelmű választ. Csak az előzményeket ismerjük, s ezek közül is azt, hogy – tudtán kívül – egy Ady-verssel búcsúzott el tőlünk. Ugyanis ez „lett élete utolsó művészi produkciója”, utolsó alkotása.
A rokon lélek költő szavaival élve: olyan volt, „mint minden ember: fenség, észak-fok, titok, idegenség, lidérces messze fény”, amely nem tudott csupán így maradni, szerette volna magát még jobban megmutatni. S talán ezért volt „minden: önkínzás, ének”.
Latinovits Zoltán, az ember az életével játszott. Talán ez volt halhatatlanságának az ára. Talán ezért él tovább a színészkirály.
Kelecsényi László: Aki az életével játszott – Latinovits. Noran Libro Kiadó, Budapest, 2016, 256 oldal. 2990 Ft
