Latinovits Zoltán kétségkívül rendelkezett ezzel a ritka, felettébb átütő, ám szavakba nem önthető képességgel. Személye, tehetsége, pályája és életútja – talán e megfejthetetlenség okán – a mai napig töretlenül foglalkoztatja utókorát. Erre a „ki is volt ő valójában?” kérdésre Kelecsényi László író, filmtörténész kötete igyekszik választ adni. Könyve számos kortárs, szem- és fültanú, színész, rendező, író és kritikus publikációit, visszaemlékezéseit tartalmazza, amelyeket a tragikus sorsú művész személye, valamint a szerző átvezető szövegei kötnek össze. A hol hosszabb, hol rövidebb írások mozaikként rajzolják ki Latinovits Zoltán életének regényét, mely darabkák az ártatlan kezdettől tartanak a tragikus vég felé. Mintegy keretbe foglalóan, az élet örök korforgásának szimbólumaként a kötet Illyés Gyula verses búcsújával indul.
Az első mozaikkockában a színészkirály még amatőrként jelenik meg előttünk mint a Népművészeti Intézet színjátszócsoportjának tagja, ahová Müller Péter író is járt. Ő így emlékszik vissza: „Álljon előtted egy halk szavú, csendes fiú, udvarias, barátságos és roppant öntudatos. ( ) a szeméből semmi más nem süt még, csak értelem és tisztaság.” Majd pár év múlva – az író csodálkozására – amikor ismét találkoznak, már magába zárkózó, alkoholba és öngyilkosságba menekülő ember áll előtte. „Két Latinovits él bennem. Az első, akit megismertem és megszerettem – és a másik, akivel később találkoztam, s akit nehéz volt szeretni már.”
Kelecsényi László írásai színezik, kiegészítik ezeket a szövegeket, mind magánéleti szempontból, mind a pályafutást illetően. Szó esik Latinovits gyermekkoráról, családjáról, iskoláiról, s természetesen arról is, hogy tehetsége mikor mutatkozott meg először. Történetesen egy gimnáziumi műkedvelő előadáson, amely után a nézőtéren ülő Bajor Gizi megüzente neki, hogy feltétlenül színésznek kell lennie. Különféle kerülőutakkal és színészdiploma nélkül végül így is történt: a könyv hőse a debreceni Csokonai Színházhoz szerződött segédszínészként.
