Ebbe a korszakba nyerhetünk bepillantást, ha elolvassuk a Hajdú-Bihari Napló cikkét, melynek újságírója ifjú tehetségként ír Latinovitsról. Országos ismertséget azonban filmszínészként szerzett az 1959-es Gyalog a mennyországba című filmmel. A könyv a további filmsikereket is számba veszi, gondoljunk itt Jancsó Miklós Oldás és kötésére, valamint Fábri Zoltán Isten hozta, őrnagy úr! című remekművére. Utóbbi kapcsán Örkény István írását olvashatjuk. Azon ritka pillanatok egyikére hívja fel a figyelmet, amikor az a valami, „ami ugyan rejtve benne lappang az írott betűben, ami része tehát az írói látomásnak, de nem evidens, tehát a színészi megvalósítása sem kötelező”, itt mégis úgy jelenik meg, ahogy azt az író megálmodta. Így formálta meg Latinovits – azzal a „nem kötelező plusszal” – Tóték őrnagyának alakját. A szerző szerint „rontás” áradt a figurából.
További híres szerepei – mint például Rómeó, IV. Henrik, Ványa bácsi vagy Szindbád – szintén terítékre kerülnek egy-egy vele dolgozó művész emlékei révén. De nemcsak a róla szóló szövegeket olvashatjuk, hanem a színész saját szavait is. Például a könyv egyik kuriózuma egy vele készült interjú. Ebben rendezéseiről kérdezik, mely téma mindig is fájó pont maradt számára, ugyanis – törekvései ellenére – csak két darabot vihetett színre.
Pályáját nemcsak ez a tény árnyékolta be, hanem az is, hogy hírhedt volt hangulatváltozásairól, egyedi munkastílusáról. Sokan összeférhetetlennek tartották. Müller Péter ír egy esetről, amely egy rádiófelvételen történt. Itt tapasztalta meg ugyanis, „milyen az, amikor Zoltánból a vulkán kitör”.
A kérdés, vajon azt, hogy vonat elé vetette magát, szintén egy ilyen vulkánkitörés válthatta-e ki, csak ködszurkálás. Nem kaphatunk rá egyértelmű választ. Csak az előzményeket ismerjük, s ezek közül is azt, hogy – tudtán kívül – egy Ady-verssel búcsúzott el tőlünk. Ugyanis ez „lett élete utolsó művészi produkciója”, utolsó alkotása.
A rokon lélek költő szavaival élve: olyan volt, „mint minden ember: fenség, észak-fok, titok, idegenség, lidérces messze fény”, amely nem tudott csupán így maradni, szerette volna magát még jobban megmutatni. S talán ezért volt „minden: önkínzás, ének”.
