Kevés sorsfordítóbb eseménye volt a világtörténelemnek, mint Konstantinápoly eleste. Hogy ez az emlék örömteli-e vagy éppen baljóslatú, az attól függ, hogy az ember melyik fél szellemi örökösének vallja magát (az esemény törökül kissé másképp hangzik: İstanbul’un Fethi, vagyis Isztambul meghódítása). Pontosabban, ha jobban megvizsgáljuk a szemben álló haderők összetételét, céljait, motivációit, máris sokkal összetettebbé, szinte átláthatatlanná válik a kép. Nem „a törökök” ostromolták „a bizánciak” által védett várost, hanem két multinacionális hadsereg csapott össze, és arra is volt példa, hogy egyik-másik, magát mellőzöttnek, meg nem értettnek érző szereplő gondolt egyet, és átsétált az ostromgépek másik oldalára.
Roger Crowley, a Cambridge-ben végzett, történelmi könyveiről ismert író 1453 – Konstantinápoly utolsó nagy ostroma című könyvében élvezetesen írja le a város bukásának szövevényes történetét. Crowley korábban maga is élt Isztambulban, és fő érdeklődési területe a mediterráneum története, de ennél talán még fontosabb, hogy nagyon ért az izgalmas ismeretterjesztéshez. Ahelyett, hogy száraz történelemkönyvet írna ebből a viszonylag közismert eseményből, majdhogynem regényszerűen tálalja a történéseket.
Mindezt úgy, hogy csöppet sem egyszerűsít a csata előzményeinek és lefolyásának komplex történetén, sőt a rejtett motívumokra, a technológia és a földrajz szerepére is igyekszik rávilágítani. Minden tényezőt körbejárva mutatja be, ahogy például XI. Kónsztantinosz bizánci császár kétségbeesetten próbál felmentő sereget kérni a pápától és úgy általában az egész keresztény világtól, de a kontinens ellentétei miatt nem jár sikerrel. Vagy ahogy Velence és Genova a nagy ostrom leple alatt egymással vív háborút a földközi-tengeri kereskedelem ellenőrzéséért, vagy a csata fordulópontjai (volt ilyenből néhány) alkalmával miként csapnak össze mindkét oldalon a fővezérek klikkjei saját érdekeik, személyes ellentéteik mentén.
A csatában rengeteg nemzet fia részt vett. Voltak magyarok is, leghíresebbjük Orbán, az ágyúöntő. Először Konstantinápolyban kínálta fel szolgálatait – nagy bronzágyúk öntését – a császárnak, de neki nem volt pénze megfizetni a szakembert. Orbán zsoldos volt, így pénz hiányában továbbállt, és Drinápolyban már II. Mehmed szultánnál házalt ötletével. A szultánnak megvoltak a megfelelő forrásai, így felbérelte a magyart soha nem látott, hatalmas bronzágyú öntésére.
