Kevés sorsfordítóbb eseménye volt a világtörténelemnek, mint Konstantinápoly eleste. Hogy ez az emlék örömteli-e vagy éppen baljóslatú, az attól függ, hogy az ember melyik fél szellemi örökösének vallja magát (az esemény törökül kissé másképp hangzik: İstanbul’un Fethi, vagyis Isztambul meghódítása). Pontosabban, ha jobban megvizsgáljuk a szemben álló haderők összetételét, céljait, motivációit, máris sokkal összetettebbé, szinte átláthatatlanná válik a kép. Nem „a törökök” ostromolták „a bizánciak” által védett várost, hanem két multinacionális hadsereg csapott össze, és arra is volt példa, hogy egyik-másik, magát mellőzöttnek, meg nem értettnek érző szereplő gondolt egyet, és átsétált az ostromgépek másik oldalára.
Roger Crowley, a Cambridge-ben végzett, történelmi könyveiről ismert író 1453 – Konstantinápoly utolsó nagy ostroma című könyvében élvezetesen írja le a város bukásának szövevényes történetét. Crowley korábban maga is élt Isztambulban, és fő érdeklődési területe a mediterráneum története, de ennél talán még fontosabb, hogy nagyon ért az izgalmas ismeretterjesztéshez. Ahelyett, hogy száraz történelemkönyvet írna ebből a viszonylag közismert eseményből, majdhogynem regényszerűen tálalja a történéseket.
Mindezt úgy, hogy csöppet sem egyszerűsít a csata előzményeinek és lefolyásának komplex történetén, sőt a rejtett motívumokra, a technológia és a földrajz szerepére is igyekszik rávilágítani. Minden tényezőt körbejárva mutatja be, ahogy például XI. Kónsztantinosz bizánci császár kétségbeesetten próbál felmentő sereget kérni a pápától és úgy általában az egész keresztény világtól, de a kontinens ellentétei miatt nem jár sikerrel. Vagy ahogy Velence és Genova a nagy ostrom leple alatt egymással vív háborút a földközi-tengeri kereskedelem ellenőrzéséért, vagy a csata fordulópontjai (volt ilyenből néhány) alkalmával miként csapnak össze mindkét oldalon a fővezérek klikkjei saját érdekeik, személyes ellentéteik mentén.
A csatában rengeteg nemzet fia részt vett. Voltak magyarok is, leghíresebbjük Orbán, az ágyúöntő. Először Konstantinápolyban kínálta fel szolgálatait – nagy bronzágyúk öntését – a császárnak, de neki nem volt pénze megfizetni a szakembert. Orbán zsoldos volt, így pénz hiányában továbbállt, és Drinápolyban már II. Mehmed szultánnál házalt ötletével. A szultánnak megvoltak a megfelelő forrásai, így felbérelte a magyart soha nem látott, hatalmas bronzágyú öntésére.
Az ágyú nyolc és fél méter hosszú, nyolcvan centiméter átmérőjű volt, féltonnás kőgolyót is ki tudott lőni kilométerekre. Az első tesztek előtt így figyelmeztették a lakosságot: „Olyan dörrenés és robajlás leend, mint ha az ég zengene, nehogy bárkinek szava fogyjon a váratlan döbbenettől, vagy várandós asszonyok elvetéljenek.” Az ágyú azonban a gyakorlatban nem szólt akkorát: órákig tartott lövés után lehűteni, célozni egyáltalán nem lehetett vele, hamarosan pedig le is szerelték.
Roger Crowley: 1453 – Konstantinápoly utolsó nagy ostroma. Ford.: Tábori Zoltán. Park Kiadó, Budapest, 2016. 4490 forint
