A mesék szerelmesei most örülhetnek annak, hogy a közéletben eljött a posztvalóság korszaka, nem traktálnak minket többé a szomorú, szürke igazsággal, az alternatív tényeknek már csak a fantázia szabhat határt. Ha úgy tetszik, akkor kemencét fűt a pók, pékhálót sző a pék, libát patkol a kovács. E tekintetben nincs kivetnivaló abban, hogy a kormány kedvenc íróakadémiájának vezetője a pajzánizmus vezéralakjaként méltatja magát egy kormányközeli bulvárportálon, korholva korunk prüdériáját, s megfeledkezve olyan szomorú, szürke apróságokról, mint például az irodalomtörténet.
Mégsem hagyható szó nélkül az alternatív kánongyártási kísérlet egyik eleme, jelesül az a sejtetés, miszerint Molnár Vilmos író világsikerét a Disney kaszálta volna el. Az erdélyi író Micimackó-parafrázisáról Orbán János Dénes így mesélt: „Anno a Magyar Könyvklub meg az Ulpius is házalt vele a Disney-nél, hogy engedélyezze a megjelenését, mert náluk vannak a jogok. A Disney azt mondta, ezt nem szabad kiadni, mert jobb, mint az eredeti, és rontaná Milne presztízsét, úgyhogy a derék író úr várja meg 2026-ot, amikor lejár a 70 év, és szabad lesz a pálya.” Egy újságíró, aki újságírással foglalkozik, ilyenkor persze visszakérdezne: „De hát te is írtál Micimackó-parafrázist, s az egyik novelláskötetedben gond nélkül meg is jelent az Athenaeumnál.” A bulvárportál főszerkesztője viszont, aki szerint az újságíró dolga a politikacsinálás, erre így reagált: „Akkor már csak kilenc évet kell várni, hogy elolvassuk a Micimackó folytatását. Ezt üzenjük az olvasóknak.”
Nos, a mesék világánál maradva, de a posztvalóságból visszalépve az igazság mezejére, csak azt tudjuk üzenni a politikacsinálóknak: ne várjanak egy percet sem. Menjenek el egy könyvesboltba, emeljék le a polcról a Micimackó a legjobb mackó című kötetet, amely a Móra Könyvkiadó gondozásában (Kövesdi Miklós Gábor kitűnő fordításában) jelent meg karácsony előtt: ez a hivatalos, brit folytatás, a Disney univerzumától innen, azaz nem egy bugyuta animációs film mesekönyvváltozata. Az eredeti Micimackó jogaival ugyanis részben az Alan Alexander Milne örököseivel kiegészült The Trustees of the Pooh Properties rendelkezik, amelynek felkérésére négy angol író múlt év őszére, Micimackó kilencvenedik születésnapjára rukkolt elő a Százholdas Pagony egy évét bemutató mesekönyvvel és egy újabb szereplővel, Pingvinnel, aki amúgy egy archív fotónak köszönheti a debütálását. A Pooh Properties tíz évvel korábban vetemedett csak hasonlóra: akkor a Mégis, kinek az élete? szerzőjét, David Benedictust kérte fel új Micimackó-mesére, amelyben új hősként az akadémiaalapító vidra, Vilma (Lottie) is feltűnik. (Az angol író könyve magyarul Micimackó visszatér címmel jelent meg 2009-ben szintén a Móránál, Révbíró Tamás fordításában.)
Milne két Micimackó-kötete − és Karinthy Frigyes briliáns fordítása −, valamint a némi csalódásra okot adó Disney-variánsok után persze kétely ébredhet az olvasóban, van-e értelme folytatni a csacsi öreg medve történetét. Nos, Benedictus könyve után egy még hangosabb igen erre a felelet: Paul Bright, Brian Sibley, Kate Saunders és Jeanne Willis fekete öves angol (mese)írókként megállták a helyüket, a tejes teával ihatták magukba Milne szellemességét, eleganciáját, könnyedségét. Benedictus könyvéhez hasonlóan ezt a kötetet is Mark Burgess illusztrálta az eredeti mesekönyv rajzolója, Ernest Howard Shepard stílusában. Remek rajzok egy jól sikerült könyvhöz. – Hihetetlen, de élmény – mondhatnánk zavart csodálattal. De az már egy másik mese.
