Horn és Kádár nem jelentettek Brezsnyevnek

A Megmaradni után csak egy kérésünk van a szerzőhöz: írja meg a memoárját is magyarországi éveiről.

Vagyis Cartledge-nek történészként és diplomataként megadatott, hogy nem csak saját szemével kövesse végig egy kis ország manővereit egy történelmi válsághelyzetben, de minden bizonnyal aktív résztvevője is volt az eseményeknek. Kell ennél több?

A Megmaradni lapjain szinte érezni, ahogy a szerző gondolkodásmódján nyomot hagytak az átéltek. Ha valaki egy nép teljes történelmének összefoglalására vállalkozik, még akkor is szelektálnia kell, ha 587 oldalas kötetet állít össze. Cartledge szívesen hangsúlyozza ki azokat a helyzeteket munkájában, amikor a mindenkori magyar vezetőknek valamilyen formában választaniuk kellett Kelet és Nyugat, a Habsburgok és törökök, a mindenkori nagyhatalmi érdekek között – már amennyire persze ez a választási lehetőség megadatott egyáltalán.

Hiszen tudjuk – például Borhi László a Nagyhatalmi érdekek hálójában című 2015-ben megjelent nagyon érdekes könyvéből –, hogy voltak igazán válságos pillanatok, például a második világháború, amikor ez illúziónak bizonyult. Persze ehhez kellett az is, hogy Horthy Miklósék már eleve egymásnak tökéletesen ellentmondó célokért politizáljanak. Ahogy a magyar kormány a háborút közvetlenül megelőző hetekben végzett manővereit Cartledge jellemzi, az „reménytelenül ellentmondó célokért küzdött: hárítania kellett Berlin sürgető kéréseit a Lengyelország megszállásához nyújtandó logisztikai támogatásra; biztosítani szerette volna a németek hozzájárulását ahhoz, hogy erővel visszafoglalhassa Romániától Erdélyt; és egyidejűleg szerette volna meggyőzni a nyugati hatalmakat arról, hogy Magyarország alapvetően helyesen viselkedik”. (A szerző többször is példákat sorol a magyar törekvéseket kísérő brit rokonszenvre, történelmi korokon átívelően – meg a csalódásokra, kiábrándulásokra is, mint Jeszenszky Géza teszi Az elveszett presztízs című könyvében.)

De Cartledge figyelmét nem kerülik el az olyan, utólag már abszurdnak minősíthető fejlemények sem, mint amikor 1343-ban – a középkori magyar királyság hatalma csúcsán – Károly Róbert halála után özvegye, Erzsébet anyakirályné annyi arannyal megy Nápolyba, hogy biztosítsa fia, András megkoronázását, hogy ezzel egész Európában leveri a nemesfém árát, súlyos és hosszú távon meghatározó károkat okozva ezzel a fő aranyexportőr Magyarországnak. Vagy érzékletes képet kaphatunk arról, milyen kétségbeesettek lehettek az 1660-as évek végén a Wesselényi-összeesküvés résztvevői, amikor a Habsburgokkal szemben egyszerre kerestek védelmet a magyar királyságnak XIV. Lajos francia királynál, a velencei dózsénél, a lengyel udvarnál, a Rajnai Szövetségnél és Körpülü Ahmed török nagyvezírnél – hogy mindenhol tökéletes érdektelenséget tapasztaljanak.

Cartledge – és ez kifejezetten előnyére válik a könyvnek – egy percig sem tartózkodik szubjektív ítéleteket megfogalmazni történelmünkkel kapcsolatban. A középkori Magyarországról például így ír: „Az a tény, hogy Magyarország a 11. század végén dél felé terjesztette ki a határait, már magában rejtette a három évszázaddal későbbi mohácsi tragédia magját. Az Árpádok, az Anjouk, a Hunyadiak és a Jagellók kora azonban megismertette Magyarországgal a nagyság varázsát, és az iránta érzett nosztalgia ott élt a népben a későbbi századokban is. Csak nagyon kevés nemzet van, amelynek olyan sokat jelent középkori múltja, mint a magyarnak.”

A hatalmas tudásanyag és az érdekes szemlélet mellett a Megmaradni egyedülállóságát mégiscsak azok a részek adják, amikor Cartledge személyes emlékeit is beleszövi munkájába, értelemszerűen a „Kádár Magyarországáról” szóló részben. „Amikor hétvégéken lovagló-, és kocsihajtó leckéimre menve megfigyeltem a Budapest környéki falvakat, mindig feltűnt az ellentét a lendület között, amellyel vidéken a hétvégéken tevékenykedtek az emberek és a munkahét alatti gyárlátogatásaim során tapasztalt lomha munkatempó között. Úgy tűnt, a dolgozók többsége a munkahelyén piheni ki a második gazdaságbeli erőfeszítéseit, és gyűjt erőt a következő fordulóra”. Nem csak ilyen mikrotörténelmi bepillantásokat kaphatunk. Cartledge személyesen is részese volt azoknak a tárgyalásoknak, melyek során a Kádár-vezetés megpróbált előkészíteni egy Magyarország és az Európai Gazdasági Közösség között megkötendő szabadkereskedelmi egyezményt – mindezt szigorúan Brezsnyev háta mögött. A brit diplomata Kádár mellett az MSZMP nemzetközi kapcsolatok osztályának helyettes vezetőjével találkozott rendszeresen, akit akkor Horn Gyulának hívtak. Mint írja, Horn többször a lelkére kötötte, hogy megbeszéléseikről se a Külügyminisztériumnak, se a Külkereskedelmi Minisztériumnak ne szóljon egy szót sem, az apparátusban ugyanis rengetegen voltak, akik a szovjet vezetésnek jelentettek. „Elgondolkoztam azon a paradox helyzeten, hogy a kommunista Magyarországon az egyetlen intézmény, amelyben meg lehetett bízni, hogy nem árul el titkokat az oroszoknak, maga a kommunista párt volt” – lehet ennél tömörebben megfogalmazni a magyar történelem abszurditását? Az olvasó egyszerűen sajnálja, hogy a szerző nem tűzdelte tele személyes emlékekkel ezeket a részeket, de Cartledge brit diplomatához méltóan visszafogja magát. Elvégre, nem memoárt írt (bár ezek alapján érdemes lenne belekezdenie egybe), hanem történeti munkát. Kitűnőt.

(Bryan Cartledge: Megmaradni – A magyar történelem egy angol szemével. Rubicon-Könyvek Budapest, 2016)