Mindig nagyon érdekes, ha egy külföldi szerző ír magyar történelmet, hiszen helyzeténél fogva mentes lehet azoktól az ilyen-olyan elfogultságoktól, amikbe egy magyar szakember óhatatlanul is belecsúszhat, és persze más, számunkra érdekes saját elfogultságai lehetnek. Bryan Cartledge brit történésznek is megvan a magáé – irányunkba. Cartledge 1980–83 között volt hazája nagykövete Budapesten, és annyira megkedvelt minket, magyarokat, hogy két könyvet is írt a magyar történelemről, egyet Trianonról, másik, nemrég újra kiadott munkája pedig nem kisebbre vállalkozik, hogy a honfoglalástól a rendszerváltás első éveiig bemutassa történelmünket. A cím – Megmaradni – már eleve jelzi, hogy a szerző nem hűvös távolságtartással viszonyul kutatása tárgyához – végső soron a magyar néphez. Cartledge nem is titkolja, hogy kifejezetten rokonszenvezik velünk, és csodálja, hogy egy kis nép ennyi időn keresztül képes volt fennmaradni és megőrizni önálló nyelvét és kultúráját Európának ebben a történelmileg kifejezetten huzatos szögletében. Ugyanakkor a bírálat, a kritikus hang se idegen tőle, ha úgy érzi, valamiben hibáztunk – márpedig ilyen nem egyszer előfordult a történelmünk során, ezt kár is lenne tagadni.
Cartledge diplomata szempontból egy igen érdekes és izgalmas periódusban dolgozhatott Budapesten. (Hogy magyar állampolgárként milyen lehetett megélni a Kádár-rendszer egyik válságát, az persze teljesen más kérdés, a történelem egyik igazságtalansága, hogy ami egy országban kívülről nézve érdekes és izgalmas, az belülről sokszor tragikus és nehéz.) Az 1979. decemberi afganisztáni szovjet bevonulás és a hidegháború ismételt „fellángolása” (bocs a képzavarért) közben került sor például 1980. január végén az MSZMP Politikai Bizottságának egyik legdrámaibb hangulatú ülésére, ahol elhangzott Kádár János híres kijelentése, hogy ne gondolják már a megjelent elvtársak, hogy Brezsnyevék „a mi kis tetű életünkkel, meg országunkkal, meg minden fognak-e egy percet is udvariaskodni”?
Az ekkor már egyre nehezebb helyzetbe kerülő és „konvertibilis” valuta után áhítozó magyar gazdaságnak ugyanis elemi szükséglete volt a nyugatra nyitás, Cartledge Budapestre érkezésének idején viszont úgy tűnt, ezek a már résnyire nyílt kapuk ismét bezáródnak a „nemzetközi helyzet fokozódása” miatt. Kádárék viszont – nyilván tojástáncot járva – ebben a helyzetben valóságos diplomáciai bravúrt mutattak be: Magyarország 1982-ben már a Nemzetközi Valutaalap tagja, Kádár még ebben az évben Bonnba utazik, szintén még 1982-ben Francois Mitterand jár Budapesten, majd egy évvel később George Bush Reagan alelnökeként, 1984-ben pedig jön Margaret Thatcher, Bettino Craxi és Helmut Kohl budapesti látogatása. (Ez volt Thatcher híres piacozása a Nagyvásárcsarnokban a fokhagyma- és pirospaprika-füzérek között, Kádár egy évvel később viszonozta az utat Londonba, de őt nem vitték el egy East End-i piacra sem.)