A halhatatlan Adrian Mole

Ötvenéves az örök entellektüel, akinek szatirikus naplói pontosan adták vissza az elmúlt évtizedek brit mindennapjait.

Változó világunkban ő az állandóság, aki harmincas éveiben éppúgy kész Szaddám Huszein tömegpusztító fegyverein aggódni, ahogy a nyolcvanas évek végén bele tudta lovalni magát a kormány megbuktatásába. Nehéz feledni legendás, Mrs. Thatcher című versét a ’87-es Adrian Mole újabb kínszenvedéseiből, ahogy a „nagy mű” felvezetését is: „Írtam egy politikai költeményt. El fogom küldeni a New Statesmannek, Mr. Braithwaite azt mondta, minden héten leadnak egy lázító verset.” A költemény valóban zseniális, nem csoda, hogy Adrian aztán le is szögezte, az efféle műalkotások szokták térdre kényszeríteni a kormányt: „Ugye sírsz, Mrs. Thatcher, ugye sírsz? / Elaludni, Mrs. Thatcher, nem is bírsz? / Zokogsz, mint a zápor, bizony, / Marks and Spencer párnáidon! ( )” (Muszáj kiemelnünk itt Békés Pál fordításának nagyszerűségét.) Aztán 2002-ben már Tony Blairnek írt köszönőlevelet, amiért felhívta a figyelmet: Huszein akár 45 percen belül megsemmisítő csapást mérhet Ciprusra tömegpusztító fegyvereivel. Hősünk problémája utána már az volt, hogy hiába mondta le nyaralását, a Napnyugta Kft. nem volt hajlandó visszafizetni az előlegét. Mi sem volt természetesebb hát, mint hogy kézzel írott igazolást kérjen Blairtől a Ciprust fenyegető veszélyről.

Először 1982-ben találkozhattunk a ’67-es születésű Adrian Albert Mole-lal. Itt még a női önmegvalósítással ismerkedő, szeretőt tartó anyjával, illetve A csap című versében is balekként emlegetett apjával élt Leicesterben, hogy hamar felkavarodjon lelkivilága az iskolába érkező új lány, Pandora Braithwaite miatt. – Szeretlek, míg világ a világ, míg Gibraltár Angliáé – nyugtatgatta a még pattanásain aggódó hősünket Pandora, hogy másnap Adrian a rádióban hallja, Spanyolország visszaköveteli magának Gibraltárt. Mégis örök Pandora is, aki a család mellett végigkísérte Mole életét, igaz, jobbára a vágy tárgyaként, ideiglenes szeretőként. Maradtak számára a bizarrabbnál bizarrabb kapcsolatok, és egyúttal érkeztek azért a gyerekek is három különböző anyától: a két fiú, Glenn és William, valamint Gracie. Adrian közben azért csak érettebb lett: érdemes fölidézni a ’99-es Adrian Mole és napi hat cappuccino végét, amint épp az égő házból menekül fiaival.

Nyolc könyvvel és három tévésorozattal lehettünk gazdagabbak azóta. A lényeg mindig a naplókon, nem pedig az ifjúsági jelleget erősítő, a regénybeli mondatokat egy az egyben átvevő ITV-sorozaton, esetleg BBC-adaptáción volt. Utoljára 2009-ben találkoztunk az akkor 42 éves Mole-lal az Adrian Mole folyó ügyeiben. Ha korábban azt írtuk ugyan, hogy a színvonal megmaradt, az azért kétségtelen, hogy a 2004-es Tömegpusztító fegyverek után ez halványabbra sikeredett.

Townsend 2014-es haláláig írta az örök entellektüel történetét, idén pedig a Penguin Books az 50. születésnap alkalmából kiadta Adrian Mole összegyűjtött verseit is. „Csak azzal fogom megölni Adriant, ha én is meghalok” – mondta Townsend még 2010-ben a The Guardiannek, és így is lett. A készülő, Pandora szelencéje munkacímű kötet befejezetlen maradt, miután három éve, április 10-én a szerző életét vesztette. Bár Adrian az utolsó naplójában a prosztatarákkal küzdött, a remény megvolt. 41 évesen szembesülhetett a nagyszülőséggel, és bízott benne, hogy elég ideig él még, hogy lássa a gyermeket felnőni.