Aki vetélytárs nélkül maradt az erdélyi lírában

Száztíz éve született Dsida Jenő, a részvét és a szenvedőkkel való együttérzés költője.

Csupán harmincegy év jutott számára, alig másfél évtizednyi költőléttel. Jövőre lesz nyolcvan éve, hogy nincs köztünk, de így is lehet róla újat mondani, emlékkonferenciákon boncolgatva életművét. Ma száztíz éve született az irodalomba „kamasz angyalként, lobogó szőkén” érkező költő: Dsida Jenő.

A kevés idő is elegendő volt, hogy nehezen megkerülhető életművet hagyjon hátra. „Vagy félezernyi dalt megírtam”, olvassuk a Psalmus Hungaricus nyitósorát a költőtől, aki már tizenhat évesen verseket közölt a Cimbora folyóiratban.

1907. május 17-én Binder Jenő Emil néven született Szatmárnémetiben. Az első világháború félbeszakította gyermekkorát, hamar föl kellett nőnie. „Gyerekkoromat eltemettük, / széthullott milliónyi sejtem, / új milliót kaptam helyettük, / de nem felejtem, egyre sejtem, / irtózom az iszonyatot, / mi akkor át meg áthatott” – áll az Elárul, mert világít című versében, kicsivel később az Esterházy Péter által átvett fontos felismeréssel: „Nem rejt el e vacak világ itt. / Békák közé leguggolok. / ( ) Aki él, nem rejtőzhet el. / Jön. Itt van már. Egész közel.”

Nem rejtőzhetett el Dsida sem: Romániához csatolták Erdélyt és a Partiumot, apját az oroszok vitték hadifogságba, nagybátyja pedig, aki után a keresztnevét kapta, elesett Galíciában. A nemzetiségi irodalmi mozgalmakban szerepet vállaló költő is szembetalálkozott így a különállóság, a saját önazonosság kialakíthatóságának problémájával. És úgy általában persze az erdélyi költészet megőrzésének, továbbvitelének fontosságával. Észlelték ezt a kortársak is: „Nagyon kell, hogy érdekeljen mindnyájunkat az, amit mond, és amit jelent, mert ez a nemzedék az, amely a mi lehanyatló kezünkből kiragadja az erdélyi magyar líra fáklyáját, s viszi tovább a népek versenyfutásán az örök Szépség felé” – írta Reményik Sándor a Pásztortűz egy 1928-as számában.

Ebben az évben jelent meg az említett lapnál szerkesztőként is dolgozó Dsida első kötete, a Leselkedő magány. Kritikusai misztikumában látták egyik fő jellemzőjét. A vallásosság nemegyszer személyes vallomásokon keresztül bukkan föl. Mint Pomogáts Béla említette egy 2005-ös PPKE-konferencián, az áldozat és megváltás drámája jelent meg költészetében. Így a Nagycsütörtökben is, ahol az „áldozatvállalás keresztény erkölcse” szerint értelmezte saját sorsát, a kisebbségi magyar költőét. „Körülnéztem: szerettem volna néhány / szót váltani jó, meghitt emberekkel, / de nyirkos éj volt és hideg sötét volt, / Péter aludt, János aludt” – olvassuk az 1933-as kötet címadó versében.

Pomogáts ebben a krisztusi szenvedésben meg is találta az azonosságot József Attila lírájával, és arról írt, hogy egy 1930-as levél szerint a két költő személyesen is ismerte egymást. Az Eszmélet szerzője erdélyi utat tervezett, ami végül nem valósult meg, de a kapcsolat Dsidával létrejött. Utóbbi így 1931-ben már a Döntsd a tőkét, ne siránkozz című kötetet ismertette az Erdélyi Helikonban. Dicsérte költőtársa verseinek természetességét, de bírálta az ideologikus vonulatot: „hideg fejjel megtanult programot”, „költőesített, tudákos marxi szólamokat” emlegetett.

A Nagycsütörtök megjelenése előtt Dsida összeállított egy másik kötetet is, amin már érezni lehetett az Erdélyi Fiatalok alkotta mozgalomhoz és folyóirathoz tartozását. A Menni kellene házról házra című kötetben ugyancsak társadalmi kérdések jelentek volna meg – valamiért Dsida mégsem adta ki a kéziratban maradt verseket. Viszont a Nagycsütörtökben a misztikum mellett már fölfedezték a kritikusok az emberszeretet, a szerelem motívumait is. Az elemelkedettség persze maradt. Miként Reischel Arthur is megfogalmazta az Erdélyi Tudósítóban: „Költemények ezek önmagukért, a legcsekélyebb kapcsolat nélkül a mindennapi földi élettel.( ) Békés sziget, ahol a költő nyugtalan szíve néhány percre megpihenhet.” Reményik pedig úgy látta, az erdélyi líra második nemzedékében Dsida szinte vetélytárs nélkül maradt. A Pásztortűz-főszerkesztő azért talált hasonló csendesebb alkatot: Tóth Árpádot emlegette föl.

Sok idő nem maradt a kibontakozásra: az 1938-as Angyalok citeráján már posztumusz jelent meg, miután a költő az év június 7-én szívbetegségben elhunyt. A Nyugatban Szerb Antal búcsúztatta, s írt a folyóiratba először igazán átfogó módon erdélyi társáról. „A részvét, a szenvedőkkel való együttérzés költője volt”, vallotta, hozzátéve, hogy Dsida nevét ideát sokkal kevesebben ismerték, mint megérdemelte volna. Felemlegette, hogy Dsida mennyire félt verseiben a megöregedéstől.

Költészete halála után sem kerülhetett egy ideig az őt megillető helyre. A kommunista hatalomátvétel után a román vezetés kiszolgálására hivatott Utunkban vitáztak Dsida megítéléséről. Miután Panek Zoltán gyűjteményes kötet kiadását javasolta, Szilágyi András Tévedtünk volna? címmel ment neki a költőnek. A versek helyett nyilván inkább Dsida jellemét, állítólagos politikai hovatartozását támadva. Megjegyezve, hogy a költő a szerinte fasiszta (amúgy konzervatív) Erdélyi Lapoknak dolgozott, s „a grófok embere, meg aztán olyan körök dédelgetik ( ), amelyek később a Horthy-uralomnak nemcsak kiszolgálói, hanem legfőbb támaszai voltak.” Emellett érkezett alaptalanul az antiszemitizmus vádja is, így Dsidát sokáig mellőzte az irodalomtudomány. És hogy miért lett volna antiszemita? Ezt Panek már 1996-ban írta meg a Látóban, kitérve Dsidának a Markovits Rodionnal való levélváltására. „Elkövette azt az apróka hibát, hogy nem írói álkeresztnevén szólította meg jegyzetében a kolléga urat, hanem ismert polgári köz- és váltóügyvéd gyanánt, emigyen: »Kedves Jakab!« Azaz némelyek szerint »lejakabozta«! Nos ennek alapján könyvelték el nyomban Dsida Jenőt antiszemitának.”