Aki vetélytárs nélkül maradt az erdélyi lírában

Száztíz éve született Dsida Jenő, a részvét és a szenvedőkkel való együttérzés költője.

Pomogáts ebben a krisztusi szenvedésben meg is találta az azonosságot József Attila lírájával, és arról írt, hogy egy 1930-as levél szerint a két költő személyesen is ismerte egymást. Az Eszmélet szerzője erdélyi utat tervezett, ami végül nem valósult meg, de a kapcsolat Dsidával létrejött. Utóbbi így 1931-ben már a Döntsd a tőkét, ne siránkozz című kötetet ismertette az Erdélyi Helikonban. Dicsérte költőtársa verseinek természetességét, de bírálta az ideologikus vonulatot: „hideg fejjel megtanult programot”, „költőesített, tudákos marxi szólamokat” emlegetett.

A Nagycsütörtök megjelenése előtt Dsida összeállított egy másik kötetet is, amin már érezni lehetett az Erdélyi Fiatalok alkotta mozgalomhoz és folyóirathoz tartozását. A Menni kellene házról házra című kötetben ugyancsak társadalmi kérdések jelentek volna meg – valamiért Dsida mégsem adta ki a kéziratban maradt verseket. Viszont a Nagycsütörtökben a misztikum mellett már fölfedezték a kritikusok az emberszeretet, a szerelem motívumait is. Az elemelkedettség persze maradt. Miként Reischel Arthur is megfogalmazta az Erdélyi Tudósítóban: „Költemények ezek önmagukért, a legcsekélyebb kapcsolat nélkül a mindennapi földi élettel.( ) Békés sziget, ahol a költő nyugtalan szíve néhány percre megpihenhet.” Reményik pedig úgy látta, az erdélyi líra második nemzedékében Dsida szinte vetélytárs nélkül maradt. A Pásztortűz-főszerkesztő azért talált hasonló csendesebb alkatot: Tóth Árpádot emlegette föl.

Sok idő nem maradt a kibontakozásra: az 1938-as Angyalok citeráján már posztumusz jelent meg, miután a költő az év június 7-én szívbetegségben elhunyt. A Nyugatban Szerb Antal búcsúztatta, s írt a folyóiratba először igazán átfogó módon erdélyi társáról. „A részvét, a szenvedőkkel való együttérzés költője volt”, vallotta, hozzátéve, hogy Dsida nevét ideát sokkal kevesebben ismerték, mint megérdemelte volna. Felemlegette, hogy Dsida mennyire félt verseiben a megöregedéstől.

Költészete halála után sem kerülhetett egy ideig az őt megillető helyre. A kommunista hatalomátvétel után a román vezetés kiszolgálására hivatott Utunkban vitáztak Dsida megítéléséről. Miután Panek Zoltán gyűjteményes kötet kiadását javasolta, Szilágyi András Tévedtünk volna? címmel ment neki a költőnek. A versek helyett nyilván inkább Dsida jellemét, állítólagos politikai hovatartozását támadva. Megjegyezve, hogy a költő a szerinte fasiszta (amúgy konzervatív) Erdélyi Lapoknak dolgozott, s „a grófok embere, meg aztán olyan körök dédelgetik ( ), amelyek később a Horthy-uralomnak nemcsak kiszolgálói, hanem legfőbb támaszai voltak.” Emellett érkezett alaptalanul az antiszemitizmus vádja is, így Dsidát sokáig mellőzte az irodalomtudomány. És hogy miért lett volna antiszemita? Ezt Panek már 1996-ban írta meg a Látóban, kitérve Dsidának a Markovits Rodionnal való levélváltására. „Elkövette azt az apróka hibát, hogy nem írói álkeresztnevén szólította meg jegyzetében a kolléga urat, hanem ismert polgári köz- és váltóügyvéd gyanánt, emigyen: »Kedves Jakab!« Azaz némelyek szerint »lejakabozta«! Nos ennek alapján könyvelték el nyomban Dsida Jenőt antiszemitának.”