„Életünk olyan mondat, amit nem mi kezdünk, nem mi fejezünk be; mégis rólunk szól” – akár önbeteljesítő jóslatként is tekinthetünk az Egy házasság előtörténete mondatára. Még úgy is, hogy Kolozsvári Grandpierre Emil 1982-es regénye nem önéletrajzi jellegű volt, szemben több, ekkoriban írott művével. Viszont hiába kísérelte meg utóbbiakban is elbeszélni történetét, élete mondatára, úgy tűnik, a feledékeny utókor tette ki a pontot: bár egykor a népszerűségi listákat vezette, Kolozsvári Grandpierre-t ma az elfeledett szerzők közt tartjuk számon. A franciás műveltségű író és műfordító száztíz éve született, és ma huszonöt esztendeje távozott el. Ha mégis csak róla szól, miről beszél az életművét némiképp mostohán kezelő utókor?
Az Anatole France életművét is vizsgáló író francia eredetű erdélyi családba érkezett. Apja, idősebb Grandpierre Emil politikai pályája mellett szintén írt: Nagy Péter álnéven jegyezte szövegeit, és a kolozsvári művészeti folyóirat, a Pásztortűz névadója is volt. Az ifjabb Grandpierre olasz-francia és filozófia szakon végzett a pécsi egyetem bölcsészkarán, és tanult Kolozsváron és Párizsban is. Első írásai a Nyugatban és a Protestáns Szemlében jelentek meg, diplomája megszerzése után pedig a statisztikai hivatalban helyezkedett el. A Magyar Csillag munkatársa, később a Magyarok szerkesztője is volt, első regénye pedig 1931-ben jött ki A rosta címmel.
Szinte minden hőse kiszolgáltatottja saját érzékeinek vagy a környező világnak – olvassuk a hírhedt „Spenótban”, azaz a hatvanas években kijött A magyar irodalom történetében. Második regényében, a Dr. Csibráky szerelmeiben így már a „félszegség két lábon járó szimbólumát” találjuk, aki viaskodik saját erkölcseivel, küzd testi vágyaival. Ez aztán el is kísérte élete során az Emicinek is becézett írót: legendás volt nőkhöz való viszonya, viharos magánélete. Ezt a képet a szerző maga táplálta: mint a Magyar Narancs is felidézte 2008-as cikkében, 1938. március 12-e nem az anschluss, hanem az Olgi barátnőjével való szakítás miatt maradt emlékezetes számára. Hangulatilag a Csibrákyhoz hasonlóan erősek voltak a soron következő regények, az 1935-ös A nagy ember, valamint az 1938-as Alvajárók. Erről már Kádár Erzsébet fogalmazta meg a Nyugatban: a regény groteszk rajzokba billenő jelenetek sorozata, „olyanféle írásmű, mint amikor valaki komor arccal igen víg történetet mesél”.
A siker hamar elérte a szerzőt: 1940-ben Baumgarten-díjat kapott, 1942-ben pedig megírta a Tegnapot, amely Kabdebó Lóránt irodalomtörténész szavai szerint „a magyar próza maradandó emléke”. A már itt kitapasztalt önéletrajziság remek esszéírói készségekkel párosult, a „Spenót” szerint a középosztályi neveltetés éles kritikáját adva. Valójában a szigorú erkölcsiség és a felszabadultabb szemléletmód harcát látjuk itt is, a szerző pedig franciaországi, illetve belgiumi tapasztalatait helyezte a középpontba.
De hiába volt az egyik legemlékezetesebb mű, már itt megmutatkozott, ami végül Kolozsvári Grandpierre életművének sorsához is hozzájárulhatott. Ezt erősítette meg lapunknak Kulcsár Szabó Ernő is. „Alkotóként inkább mintakövető, mint eredeti látásmódú epikus volt. A korai kísérletezéseket követő, korrajzszerű regényei – az 1942-es Tegnap, az 1950-es Mérlegen –, melyeket egy darabig még Dérynek A befejezetlen mondat, illetve a Felelet című művei közelében emlegettek, sem átfogó társadalomkép, sem elmélyültebb létreflexió tekintetében nem bizonyultak időtállónak” – fejtette ki az irodalomtörténész. Kulcsár Szabó szerint itt keresendők a mai visszhangtalanság okai: hiába a kulturált, olykor szellemes írásmód, ha nem tudott egyéni prózanyelvvel vagy a kor fölé magasodó látószöggel párosulni.
Mint megannyi kortársáét, Kolozsvári Grandpierre Emil pályáját is szerencsétlenül befolyásolták a történelmi fejlemények. Kulcsár Szabó Ernő szerint műveltségbeli alapjai eleve konzervatívabbak voltak a kor európai polgári szemléletformáinál, és alkalmasnak sem bizonyultak az 1947 után bekövetkező történelmi sorsforduló valamikénti feldolgozására. Az 1946-os Lófő és kora című műben így a Horthy-kor jellegzetes alakjait figurázta ki, de hiába, sőt a kommunista történetírás még rá is fogta, hogy nem hozza lázba eléggé az épp formálódó jelen. „Ma is a félmúlt panoptikum-alakjaival foglalkozik” – jegyezte meg a „Spenót” is, rögtön próbálva „mentséget” találni a nem elég lelkes írónak: „van ebben némi igazság, de korántsem csak Grandpierre tehet róla”.
Pályája hol felívelt, hol alábbhanyatlott: előbb a rádió irodalmi osztályát vezette, és a Magyarok folyóirat főszerkesztője lett, de mivel polgári-középosztálybeli mentalitása a kulturális élet új formálóinak nem volt épp ínyére, hamar elkerült mindkét helyről. Ifjúsági irodalomba, meseírásba menekült ő is, olyan műveket letéve az asztalra, mint A csillagszemű, A halhatatlanságra vágyó királyfi és A gyalogtündér. S közben azért rendre oda is mondogatott: Szerb Antal irodalomtörténetében például ötletszerűséget és irracionalizmus iránti nosztalgiát látott, Mikszáth és Móricz alakjait pedig „fejnélkülinek” nevezte. Nagy botrányt kavart azzal is, mikor a szerinte megalkuvó és opportunista 20. századi költészetet teremtette le, megtalálva József Attila hibáit is. „Miközben csodálta őket, olyan kiemelkedő kortársait is féltékeny értetlenséggel szemlélte, mint Márai Sándor, Szerb Antal vagy Németh László” – jegyezte meg Kulcsár Szabó. A Kádár-érában ugyanakkor beindult a szerző, a pálya szélére nem került: sorra írta olvasmányos regényeit és novelláit, népszerűsége pedig csak nőtt, 1980-ban Kossuth-díjat is kapott.
Sokszor pedig maradt nagy ígéretnek. Ez sejlik fel Kabdebó Lóránt szavaiból is, aki az utókor igazságtalanságának is betudja a feledést. Az irodalomtörténész arról beszélt: „Készült valahai házasságának dokumentumregényben való feldolgozására, amiből én még fejezeteket is olvastam. Ez is nagy prózai remek lehetőségét rejtette magában.” És Kulcsár Szabó Ernő is úgy véli, kor- és művelődéstörténeti adalékokért önéletrajzi műveit érdemes forgatni, így „a magán- és köztörténeti értelemben sem érdektelen Béklyók és barátokat (1979) vagy az Árnyak az alagútbant (1981)”.
