Stefánia rohadt unalmas – győzködte Gerő András, aki történészként a korszak kutatója, Habsburg-szakértő, a főhercegnő memoárjának bemutatójára egybegyűlteket, majd kisvártatva azt is hozzátette, még ebben az emlékiratban is „sunyin” eltitkolta, hogy a házassága során Rudolf trónörököstől elkapott nemi betegségtől lett meddő. Ekkor a mellette ülő Landgraf Ildikó néprajztudós, női élettörténetek alapos ismerője, a Habsburg-folklór kutatója egyszerre döbbenten és zavartan tiltakozott, hogy ilyesmit még ma sem részleteznek a nők kész örömmel, nemhogy 1935-ben. Ezáltal máris sok mindenből kaphattunk ízelítőt: hogy a Habsburg-világban hol volt a helyük a nőknek; hogy a magyar történettudományban hol a helyük a nők által írott forrásoknak; vagy esetleg hogy nők becsmérlésével még mindig milyen jól meg lehet kuncogtatni a közönséget.
De vajon tényleg „rohadt unalmas” Stefánia? Az bizonyos, hogy valóban nem várhatunk tőle véres részleteket vagy szaftos leleplezéseket ebben az eredetileg még 1935-ben, németül megjelent memoárban, amely sajátos módon bizonyára azért nem jelent meg eddig magyarul, mert Stefánia akkor már második férjével, a miatta hercegi rangra emelt magyar Lónyay Elemérrel élt Magyarországon, és nem kívánta, hogy botrány keveredjen körülötte. Pannonhalmán hunyt el a második világháború végén, 1945-től pedig az ismert okok miatt egy időre csökkent az arisztokratamemoárok népszerűsége.
Másrészt – ahogyan arra Csorba László a könyvhöz írt utószóban rámutat – a trónörökössel közös történetének legizgalmasabb, összeesküvés-elméletek tárgyát képező csomópontjáról, Rudolf mayerlingi öngyilkosságáról éppen Stefánia tudta a legkevesebbet, hiszen férje pontosan azért konspirált, hogy családja, köztük az akkorra tőle elhidegült, lejtmenetét közönyösen figyelő felesége ne sejtsen semmit arról, hogy végzetes tettre szánta el magát.
Hogy milyen végzetes tettre, azt sokkal inkább abból a kötetből tudhatjuk meg részletesen, amelynek újrakiadását a kiadó a Stefánia-könyvvel egy időre tette. Bart István 1984-ben a Szerelmi regény alcímet adta a Rudolf öngyilkosságát elmesélő, nem regényes, hanem a tényeken alapuló könyvének, és joggal, hiszen az eset úgy vonult be a legendák világába, akár egy utolsó szerelmét élő kiégett férfi és egy első szerelmétől tébolyult naiv lány kétségbeesett menekülése a konvenciók világából.
Az már aligha lesz egészen világos, hogy valójában mi volt: talán ez teszi Rudolf halálának minden egyes újraelmondását krimiszerűen izgalmassá. Minden együtt van hozzá: a főszereplők egyike királyi személy, a másik egy gyönyörű és védtelen nő. A látszat manipulálásáért eltüntettek bizonyítékokat. A koronatanúk némelyike hallgat, mások ellentmondásokba keverednek egymással és önmagukkal is, a szálakat pedig maga a császár mozgatja megbízottai révén. Végül, de nem utolsósorban: ez olyan rejtély, amelyben az áldozat halála egész Közép-Európa jövőjét befolyásolta. Nem csoda, hogy az „örökké irritáló, szégyenleni való kis lelki szennyeződés a Monarchia kollektív tudatalattijában vad képzelgéseket gerjesztve bolygatja a birodalom nyugtalan álmát” – ahogyan Bart István írja.
Rudolf azzal vitte be a gyomrost apjának, a katolikus uralkodónak, hogy előbb gyilkolt, aztán öngyilkosságot követett el, ráadásul halálával megfosztotta őt a fiúörököstől, nem volt többé kire hagyni a birodalmat, amelynek egyben tartásáért egész életében dolgozott. A tékozló fiú azt viszont még csak nem is sejtette, hogy egész életében csak távolról imádott, gyönyörű anyja alól is kirúgja a sámlit: Erzsébet császárné ettől kezdve haláláig gyászruhásan kísértett, magában azon tipródva, hogy vajon ő hozta-e a családba az elmebetegséget. Az ám, Sisi. Akármennyire idegenkedett menyétől, Stefániától, akit „nagydarab tevének” titulált, mégis felcsillant a szeme, amikor a családba került, hiszen végre rátolhatta a reprezentálás utált terhét. A lázadásra nem hajlamos Stefánia memoárjából anyósként ismerhetjük meg a szabadságszerető és rebellis császárnét, akit egyfajta „lógósként” ábrázol: „Gyűlöli ezt a rabszolgaságot, ezt a mártíriumot, amit a helyzetéből adódó reprezentáció ró rá, hogy a szavait idézzem. Életfelfogása afféle tündérálom volt egy olyan világról, amelyben nincs bánat és kényszerű kötelezettség.”
Nem hozta őket össze a sorsközösség, pedig mindketten „dinasztiateremtő szülőgépként” vallottak kudarcot, mindketten ugyanazon férfi által vesztették el azt az álmot, s ezáltal visszamenőleg is feleslegessé vált minden önmegtagadás. Stefánia emlékirata ebből az olvasatból mégiscsak tele van visszafojtott feszültséggel, így hát, mivel szenzációkat nem habzsolhatunk, jobban tesszük, ha a sorok között olvasunk. Néha egy elrontott életére visszatekintő idős asszony önigazolása és fegyelmezett keserűsége is lehet érdekes.
Császárnénak szántak – Rudolf trónörökös özvegyének emlékiratai
Fordította: Lendvay Katalin
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2017
3690 forint
Bart István: A boldogtalan sorsú Rudolf trónörökös
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2017
3690 forint
