Az már aligha lesz egészen világos, hogy valójában mi volt: talán ez teszi Rudolf halálának minden egyes újraelmondását krimiszerűen izgalmassá. Minden együtt van hozzá: a főszereplők egyike királyi személy, a másik egy gyönyörű és védtelen nő. A látszat manipulálásáért eltüntettek bizonyítékokat. A koronatanúk némelyike hallgat, mások ellentmondásokba keverednek egymással és önmagukkal is, a szálakat pedig maga a császár mozgatja megbízottai révén. Végül, de nem utolsósorban: ez olyan rejtély, amelyben az áldozat halála egész Közép-Európa jövőjét befolyásolta. Nem csoda, hogy az „örökké irritáló, szégyenleni való kis lelki szennyeződés a Monarchia kollektív tudatalattijában vad képzelgéseket gerjesztve bolygatja a birodalom nyugtalan álmát” – ahogyan Bart István írja.
Rudolf azzal vitte be a gyomrost apjának, a katolikus uralkodónak, hogy előbb gyilkolt, aztán öngyilkosságot követett el, ráadásul halálával megfosztotta őt a fiúörököstől, nem volt többé kire hagyni a birodalmat, amelynek egyben tartásáért egész életében dolgozott. A tékozló fiú azt viszont még csak nem is sejtette, hogy egész életében csak távolról imádott, gyönyörű anyja alól is kirúgja a sámlit: Erzsébet császárné ettől kezdve haláláig gyászruhásan kísértett, magában azon tipródva, hogy vajon ő hozta-e a családba az elmebetegséget. Az ám, Sisi. Akármennyire idegenkedett menyétől, Stefániától, akit „nagydarab tevének” titulált, mégis felcsillant a szeme, amikor a családba került, hiszen végre rátolhatta a reprezentálás utált terhét. A lázadásra nem hajlamos Stefánia memoárjából anyósként ismerhetjük meg a szabadságszerető és rebellis császárnét, akit egyfajta „lógósként” ábrázol: „Gyűlöli ezt a rabszolgaságot, ezt a mártíriumot, amit a helyzetéből adódó reprezentáció ró rá, hogy a szavait idézzem. Életfelfogása afféle tündérálom volt egy olyan világról, amelyben nincs bánat és kényszerű kötelezettség.”
