Sokféle színházi felfogás létezik, sokféle társulat és néző, ám viszonylag „kevés” a legendás korszak, a „fellegajtó-nyitogató” előadás, legalábbis számuk a rajongók emlékezetében idővel megcsappanhat. Még akkor is, ha egy-egy darabbal úgy eltalálták őket, hogy képesek voltak akár több tucatszor is újranézni őket. Sokféle oka van, hogy egy előadás mitől, kiktől működik, a kritikák ezt próbálják megfejteni, és könyvek garmadája született arról, hogy egy társulat mitől, kiktől lehet(ett) kiváló. Sokféle megfejtés van, ám az egyik tanulság az, hogy a jelen időt érdemes megbecsülni, a színház pártpolitikai célokra teljesen alkalmatlan, hacsak nem nagygyűléseket tartanak benne. Ám hitbizományként osztogatni direktori székeket hatalmas öngólokhoz vezet. Még abban a valóságban is, ahol „a szabadság szolgaság, a tudatlanság erő”.
A „kevés” legendás korszak egy-egy „fellegajtó-nyitogató” előadását az 1990-es évek elején a Lázár Kati és Jordán Tamás vezette Merlin Színházban lehetett látni, akik a szintén fogalommá vált kaposvári teátrumból érkeztek Budapestre. Iskolát teremtettek, közönséget és közösséget, amely mindenféle embert képes volt befogadni. Lázár Kati 1994-ben elszerződött ugyan a Székely Gábor által vezetett Új Színházhoz, a Merlin megmaradt a pesti belváros egyik szellemi oázisának, miközben Jordán minden követ megmozgatott, hogy az Országos Színházi Találkozó állandó otthont találjon Pécsett. Így is lett. A liberális értelmiség egy része aztán nehezen emésztette meg, hogy Jordán Tamás − aki a formálódó demokrácia egyik kedvelt játéka, a címkézés alapján elvileg közéjük tartozik – 2003-ban igazgatóként belépett a Nemzeti Színházba, abba az épületbe, amelyet Orbán Viktor miniszterelnök, a drámaíró és színházcsináló Schwajda György, valamint Siklós Mária építész neve fémjelzett. Egy-egy kritikus, aki politikai szimpátiáját képtelen volt az előtérben hagyni, büntette is Jordán „árulását”. De ő eközben újra közösséget és közönséget teremtett, amely mindenféle embert képes volt befogadni – a nézőtéren és a társulatban is egyaránt. Jordán Tamás nem újrázott, beleszeretett Szombathelybe, s megvalósította a város régi álmát: a Weöres Sándor Színházat.
Idén tavasszal – amikor a városvezetés nem hosszabbította volna meg igazgatói mandátumát − több ezren tüntettek mellette. A Népszava szerkesztője, Balogh Gyula ekkor felkereste pályatársait, barátait, családtagjait, valamint életének három legfontosabb nőalakját, Jordán Tamásné Juditot, Lázár Katit és Pap Krisztát, hogy lehetőleg – Jordán biztatására – mondjanak el minden jót és rosszat róla. Így született meg A Jordán-sztori – Egy színházi jelenség című interjúkötet, amely néhány hónappal később jelent meg a Kossuth Kiadó gondozásában, miután Jordán Tamás őszinte és szellemes önéletrajzi könyve, a Hátrametszés is a boltokba került. A Jordán-sztori valójában a Hátrametszés folytatása, amelyben szépen megrajzolják az agorateremtő portréját, de nem idealizálják túl – Balogh lelki rokona abban az értelemben, hogy sosem közelít a színházhoz politikailag mögöttes szándékkal, kérdései is tiszták.
A könyvet olvasva egyet kell értenünk a magát jobbközépként meghatározó Trokán Péter színművész elsőre túlzásnak tűnő állításával: Jordán a 21. század Várkonyi Zoltánja. De e könyv hasznos olvasmány ahhoz is, hogy erényeit, hibáit és példáját látva – Lázár Kati szavaival – javuljunk egy kicsit.
