Két poros, fáradt alak kászálódik ki a négy ló vontatta kocsiból a Tuileriák főkapujánál. Éjfél van, 1812. december 18. Tizenhárom napja voltak úton, akkor hagyták ott az Oroszországból visszavonuló francia fősereget. Napóleon elköszön a vele utazó Caulaincourt tábornoktól, majd aludni tér – így indul Adam Zamoyski könyve, amely magyarul Napóleon bukása címmel jelent meg, és az első oldalakon megidézett esemény alapján azt is gondolhatnánk, hogy erről is fog szólni. Pedig a lengyel származású brit történész könyve elsősorban nem ezt a bukást járja körül, illetve csak átvitt értelemben: a főmotívum a Napóleon megbuktatására ismét szövetkező hatalmak belső csatározásainak és végső soron az ezt megkoronázó bécsi kongresszusnak a története.
Az alcímben jelzett, 1814 és 1815 között lezajló bécsi kongresszus manapság nem számít élő témának, pedig az ottani események és motivációk megértése kulcsfontosságú a tizenkilencedik század történéseinek értelmezéséhez; ezek nélkül pedig a huszadik század történelmének mozzanatai lesznek homályosabbak. A kongresszus a korszak legnagyobb eseménye volt, nemcsak történelmi jelentőségét, de magát a rendezvénysorozatot tekintve is: az akkor kétszáznegyvenezer lelket számláló császárvárosba egyes becslések szerint közel százezer vendég érkezett a kongresszus hónapjai alatt. A magyar regényirodalmat később megalapozó Jósika Miklós báró fiatal tisztként épp Bécsben tartózkodott: szerinte folyamatos ünnepélyhez hasonlított akkor a város élete, a tömegtől gyakran mozdulni is alig lehetett.
Zamoyski azonban nem itt veszi fel a történet fonalát, hiszen a győztes szövetségesek között Bécsben kiéleződő ellentétek eredetét nem ekkor, hanem 1812 és 1814 között kell keresni. A grande armée megtört seregként érkezett vissza a cár által felgyújtott Moszkvából, de Napóleon veresége még egyáltalán nem volt egyértelmű, sőt. Zamoyski remekül használja fel arra az angolok által finanszírozott, porosz, orosz és osztrák uralkodók által vezetett hatodik koalíció háborújának történetét, hogy bemutassa a napóleoni kor utáni rendezés kulcsembereit. Itt már az egyértelmű közös cél – a francia császár döntő legyőzése – ellenére is folyamatos diplomáciai harcban állnak egymással a felek, amelyek egyszerre gondolkodnak a kontinens új felosztásán és azon a lehetőségen, hogy mi van akkor, ha végül mégsem sikerül legyőzni a rettegett Napóleont.
A brit történész elég időt szán arra, hogy már itt elénk tárja a diplomaták, uralkodók és államférfiak alapvető jellemvonásait, és az államérdekek mellett felvázolja azokat a személyes jellegű elfogultságokat és elköteleződéseket, amelyek aztán majd hol hátráltatják, hol elősegítik Európa diplomáciai rendezését. Felsejlik előttünk a végletekig hiú osztrák kancellár, Klemens von Metternich profilja, aki éppen ebben az időben hatalmas magánéleti krízisen is átesik, hiszen imádott szeretője más férfiak kegyeit keresi; megismerjük a liberális érzelmű, mégis autokrata módon cselekvő, magát Isten eszközének tekintő orosz cárt, Sándort; a kontinentális ügyekben néha egészen tudatlan brit diplomatákat; a két visszafogott német uralkodót, Ferenc osztrák császárt és III. Frigyes Vilmos porosz királyt; végül pedig a rendkívül dörzsölt francia államférfit, Maurice de Talleyrand-t is.
Éppen kellő tudásanyaggal érkezünk tehát Napóleon legyőzése, Párizs elfoglalása és a Bourbon-restauráció után mi is Bécsbe, ahol Európa szinte valamennyi fontos vezetője összegyűlt. Zamoyski a szétfeszülő állam- és magánérdekek mentén egyre mélyülő diplomáciai huzavonát remekül ellenpontozza a városba érkező nagyságok szórakoztatására szervezett, egymást érő bálok, rendezvények, estélyek és látványosságok leírásával, miközben rengeteg olyan szereplőt szólaltat meg, aki naplóin, levelezésein vagy éppen emlékiratain keresztül emlékezett meg a hónapokról, amikor „a kongresszus táncolt, de nem haladt”.
És valóban: napról napra csillogó bálok sokasága fedi el, hogy a kongresszus nem ül össze, csak a nagyhatalmak képviselői próbálnak megegyezni a háttérben. A fő töréspont Franciaország kordában tartásának kidolgozandó mechanizmusai mellett Lengyelország és Szászország összefonódó kérdése: a poroszok növelni akarják területeiket, a cár saját koronája alatt hozna létre független Lengyelországot, de az egészbe belezavar Németország vágyott egyesítésének rendkívül bonyolult ügye is. A győztesek vitáját először a francia követ, Talleyrand használja ki országa megmentésére, hogy aztán maga a rettegett Napóleon is hamarosan partra szálljon Dél-Franciaországban, rövidre zárva a felek addigi döntésképtelenségét.
A Napóleon bukása alapos, kellően részletes, viszont egy percig sem unalmas történelmi munka, amely fegyelmezett prózában festi le mind az eseményeket, mind a szereplőket, nem is beszélve a letűnt, innen ártatlannak tűnő korról, amelyben egy békekonferencia még nem a vesztesek megbüntetéséről, hanem működő új rend kidolgozásáról szólt.
Adam Zamoyski: Napóleon bukása – És a bécsi kongresszus (1814–1815). Ford.: Sóskuthy György. Park Kiadó, Budapest, 2016. 5990 forint
