Két poros, fáradt alak kászálódik ki a négy ló vontatta kocsiból a Tuileriák főkapujánál. Éjfél van, 1812. december 18. Tizenhárom napja voltak úton, akkor hagyták ott az Oroszországból visszavonuló francia fősereget. Napóleon elköszön a vele utazó Caulaincourt tábornoktól, majd aludni tér – így indul Adam Zamoyski könyve, amely magyarul Napóleon bukása címmel jelent meg, és az első oldalakon megidézett esemény alapján azt is gondolhatnánk, hogy erről is fog szólni. Pedig a lengyel származású brit történész könyve elsősorban nem ezt a bukást járja körül, illetve csak átvitt értelemben: a főmotívum a Napóleon megbuktatására ismét szövetkező hatalmak belső csatározásainak és végső soron az ezt megkoronázó bécsi kongresszusnak a története.
Az alcímben jelzett, 1814 és 1815 között lezajló bécsi kongresszus manapság nem számít élő témának, pedig az ottani események és motivációk megértése kulcsfontosságú a tizenkilencedik század történéseinek értelmezéséhez; ezek nélkül pedig a huszadik század történelmének mozzanatai lesznek homályosabbak. A kongresszus a korszak legnagyobb eseménye volt, nemcsak történelmi jelentőségét, de magát a rendezvénysorozatot tekintve is: az akkor kétszáznegyvenezer lelket számláló császárvárosba egyes becslések szerint közel százezer vendég érkezett a kongresszus hónapjai alatt. A magyar regényirodalmat később megalapozó Jósika Miklós báró fiatal tisztként épp Bécsben tartózkodott: szerinte folyamatos ünnepélyhez hasonlított akkor a város élete, a tömegtől gyakran mozdulni is alig lehetett.
Zamoyski azonban nem itt veszi fel a történet fonalát, hiszen a győztes szövetségesek között Bécsben kiéleződő ellentétek eredetét nem ekkor, hanem 1812 és 1814 között kell keresni. A grande armée megtört seregként érkezett vissza a cár által felgyújtott Moszkvából, de Napóleon veresége még egyáltalán nem volt egyértelmű, sőt. Zamoyski remekül használja fel arra az angolok által finanszírozott, porosz, orosz és osztrák uralkodók által vezetett hatodik koalíció háborújának történetét, hogy bemutassa a napóleoni kor utáni rendezés kulcsembereit. Itt már az egyértelmű közös cél – a francia császár döntő legyőzése – ellenére is folyamatos diplomáciai harcban állnak egymással a felek, amelyek egyszerre gondolkodnak a kontinens új felosztásán és azon a lehetőségen, hogy mi van akkor, ha végül mégsem sikerül legyőzni a rettegett Napóleont.
