„Mindig itt, az elhagyott házban ébredek, a csupa-ajtó hallban, ahol nincs se asztal, se szék, csak a monoton kattogó gázóra a tejüvegen át beszivárgó fényben. Kinek-kinek melyik négy fal köze lehetett a legbensőbb a ház árnyai közül? Kapargatom a képek pókhálós nyomait. Egy csecsemőnek vagy halálraítéltnek nem ugyanaz a legbelsőbb tér?” Krulik Zoltán emlékező prózája kezdődik ezekkel a sűrű szövésű sorokkal, ám a legbelsőbb tereket mégsem az egykori otthon meghitt zugaiban mutatja meg: a csupa-ajtó hall „mindössze” átjáró, passzázs, zsilip a múltba, az 50-es, 60-as évek épülő iparvárosába, Tatabányára és a hozzácsatolt falvakba, Alsó- és Felsőgallára, Bánhidára, az író gyerekkorába, ahol az emlékek, álmok, a szülők és nagyszülők történetei visszhangzanak.
A múlt és a messzeség nem szépít meg semmit, de a gyermeki szem képes meglátni a szépség maradékát, még rácsodálkozni a jázminra és a Kálmán-körtére, miközben az apa műhelyét államosítják, a családot pedig újfent az ávósok közreműködésével költöztetik ki otthonából. A bútorok az esőben ázhattak, a fogdmegek csak a zongorát nem bírták el, így a párthatározattal beköltöztetett Tóth-Bucsokiné elégedetten szalonnázhatott a zongora billentyűzetén a régi otthonban. De a „komonista” arról ismerszik meg – tudhatjuk meg Lónyay bácsitól −, hogy ónezsinór elveszi a másét, gazdagtól, szegénytől. Ennek lettek Krulikék is részben az áldozatai. Épp csak a lélek legbelsőbb tereit nem lehet államosítani, s van, hogy a gerinc inkább törik, mint hajlik.
Az utolsó papírrepülő történetei sokszor hasonlatosak a nagymama megtalált naplójához: tengernyi szenvedés és csöppnyi idill. De ez a csöppnyi idill enyhíti a tengernyi fájdalmat, amit egy gyerek – a dolgok teljes megértésének hiányában és a másokért való felelősség terhe nélkül – talán mégsem érez át annyira, s Krulik Zoltán sokszor ebből a boldog szemszögből láttatja saját gyermekkorát, családja történetét, nem annak a felnőttnek a szemével, akiből az élet kilúgozott minden illúziót. A „K rendszerben” dúlt a széncsata és a békeharc, Sztálin elvtárs és Rákosi elvtárs útmutatásai alapján – miközben Lenin elvtárs és Hitler elvtárs emléke jelentősen megkopott −, rengeteg az abszurd, a halálos, kegyetlen vicc. A nyilasokból átvedlett ávósok például azért verik rokkantra Andor papot az Andrássy út 60.-ban, mert 1944-ben kiprédikálta őket. És a zsíros kenyeres, babfőzelékes időkben, akinek volt még valami pénzzé tehető értéke, azt azokra a napokra tartogatta, amikor már nem akasztanak.
