„Mindig itt, az elhagyott házban ébredek, a csupa-ajtó hallban, ahol nincs se asztal, se szék, csak a monoton kattogó gázóra a tejüvegen át beszivárgó fényben. Kinek-kinek melyik négy fal köze lehetett a legbensőbb a ház árnyai közül? Kapargatom a képek pókhálós nyomait. Egy csecsemőnek vagy halálraítéltnek nem ugyanaz a legbelsőbb tér?” Krulik Zoltán emlékező prózája kezdődik ezekkel a sűrű szövésű sorokkal, ám a legbelsőbb tereket mégsem az egykori otthon meghitt zugaiban mutatja meg: a csupa-ajtó hall „mindössze” átjáró, passzázs, zsilip a múltba, az 50-es, 60-as évek épülő iparvárosába, Tatabányára és a hozzácsatolt falvakba, Alsó- és Felsőgallára, Bánhidára, az író gyerekkorába, ahol az emlékek, álmok, a szülők és nagyszülők történetei visszhangzanak.
A múlt és a messzeség nem szépít meg semmit, de a gyermeki szem képes meglátni a szépség maradékát, még rácsodálkozni a jázminra és a Kálmán-körtére, miközben az apa műhelyét államosítják, a családot pedig újfent az ávósok közreműködésével költöztetik ki otthonából. A bútorok az esőben ázhattak, a fogdmegek csak a zongorát nem bírták el, így a párthatározattal beköltöztetett Tóth-Bucsokiné elégedetten szalonnázhatott a zongora billentyűzetén a régi otthonban. De a „komonista” arról ismerszik meg – tudhatjuk meg Lónyay bácsitól −, hogy ónezsinór elveszi a másét, gazdagtól, szegénytől. Ennek lettek Krulikék is részben az áldozatai. Épp csak a lélek legbelsőbb tereit nem lehet államosítani, s van, hogy a gerinc inkább törik, mint hajlik.
Az utolsó papírrepülő történetei sokszor hasonlatosak a nagymama megtalált naplójához: tengernyi szenvedés és csöppnyi idill. De ez a csöppnyi idill enyhíti a tengernyi fájdalmat, amit egy gyerek – a dolgok teljes megértésének hiányában és a másokért való felelősség terhe nélkül – talán mégsem érez át annyira, s Krulik Zoltán sokszor ebből a boldog szemszögből láttatja saját gyermekkorát, családja történetét, nem annak a felnőttnek a szemével, akiből az élet kilúgozott minden illúziót. A „K rendszerben” dúlt a széncsata és a békeharc, Sztálin elvtárs és Rákosi elvtárs útmutatásai alapján – miközben Lenin elvtárs és Hitler elvtárs emléke jelentősen megkopott −, rengeteg az abszurd, a halálos, kegyetlen vicc. A nyilasokból átvedlett ávósok például azért verik rokkantra Andor papot az Andrássy út 60.-ban, mert 1944-ben kiprédikálta őket. És a zsíros kenyeres, babfőzelékes időkben, akinek volt még valami pénzzé tehető értéke, azt azokra a napokra tartogatta, amikor már nem akasztanak.
Krulik Zoltán szerteágazó családjában találunk erdélyi és lengyel ágat, zsidó dédszülőket, Grassalkovichokat és Haasokat is. A család sorsa feltehetően másképp alakul, ha a várandós nagymama nem száll le az Amerikába induló hajóról. De így a regényben föltűnhetnek a kapáló hercegek és a tengerit morzsoló hercegkisasszonyok, a gödröt ásó grófok és a vályogtéglát vető grófnők, sőt, találkozhatunk a 13. cella grófnőjével, a majki kamalduli kolostorban paraszti sorban élő Károlyi Margittal, Esterházy Péter nagyanyjával, sőt az édesapjával, Esterházy Mátyással is. Látjuk 1944-et és 1956-ot is egy-egy rövid pillanatra, egyszerre halljuk az úttörődalokat, a Beatles segélykiáltását, s a pannonhalmi bencés gimnázium diákjaként érezzük a rendszer és az őrangyalok figyelő tekintetét is.
„Te kilenc évig tartsd vissza a műved, / jól elzárva. Amit ki nem adsz, azon egyre törölhetsz.” Horatius tanácsait megfogadva a Makám együttes alapítója és vezetője sok évig érlelte töredékes történetekből építkező kisregényét, amelyben élete első húsz évét meséli el. Az eredmény egy könnyedén, mégis rendkívül koncentráltan megírt próza; némely sorait többször is érdemes visszaolvasni, mintha csak egy olyan dalt hallgatnánk újra, ami szíven ütött bennünket. Krulik Zoltán rengeteg verset zenésített meg korábban József Attilától, Weöres Sándortól, Pilinszky Jánostól vagy a mesterének tekintett Petri Györgytől – utóbbinak köszönhető, hogy Krulik Zoltán nem az irodalmi, hanem a zenei pályát járta be. 2011-ben Legolcsóbb mozi című kötetével bizonyította, hogy költőként is beérett, s Az utolsó papírrepülő is tulajdonképpen líra, prózában előadva.
