Minden eladó – Augusto de Campos brazil költő egyik versének címe ez. És bár nem könnyű idézni egy olyan versből, ami esetében kimondottan fontos a látvány, azért megpróbáljuk: a költemény sorai egy félgömböt (talán fél földgömböt) formáznak. Nem teljes mondatok, inkább rövid, sok asszociációt előhívó kifejezések, idézetek a kortárs valóságból. A „cédé, tévé, mozi” nyilván nem szorul magyarázatra, ahogy talán a gyermekhalandóság vagy a jövedelmek rossz elosztása sem. A „brazil kockázat”-ból első olvasásra azt érezzük, talán gazdaságtudományi kifejezés lehet, amit befektetők használnak, ha azt akarják mondani, hogy a jogi és politikai mozgásokban arrafelé mindig benne lehet egy halálkanyar lehetősége. A versnek csak az utolsó sora egyenes, és úgy szól: „egyetlen vers sem”. Egyedül ez a sor lóg ki az eladó dolgok listájából, nem hajlik meg a földgolyóval.
Augusto de Campos neve nálunk keveseknek lehet ismerős, annál is inkább, mert még kötete sem jelent meg eddig Magyarországon. Szkárosi Endre költő, az ELTE egyetemi tanára, a konkrét költészet szakértője viszont azt mondja: a világ egyik legjelentősebb élő kortárs költőjéről van szó. Szkárosi költői életműve is közel áll a konkrét költészethez, és fordított is verseket a most megjelenő de Campos-kötetbe, úgyhogy nem is tagadja, hogy kicsit elfogult, viszont szerinte de Campos ezt az elfogultságot levonva is mindenképp ikonikus figurának számít, nem kerülhető meg az életműve.
Bár Campos eddigi élete során nem ment minden simán Brazília történelmében – a költő is megélt például egy húszéves katonai diktatúrát a hatvanas évek közepétől a nyolcvanas évekig – nem kimondottan protest-költészet az övé. Foglalkozik ugyan társadalmi jelenségekkel a versekben, de nem az a fajta művelője a konkrét költészetnek, aki a politikai-társadalmi változások előidézésére, eszközeként használja a verset.
Szkárosi szerint nem helyes, ha képversnek nevezzük a verseit, még akkor sem, ha először ez jut eszünkbe, ha ránézünk. Konkrét költészetről van szó, erről az ötvenes években felívelő irányzatról. Ennek csak az előzménye az, amit képversnek nevezünk, és amivel a klasszikus avantgárd alkotók, például Kassák, kísérleteztek. A költői közlés évszázadok óta megszokott formája volt, hogy strófákba rendeződő sorokat írtak egy papírra. A vizuális dimenzió tehát elveszett. Nem volt különösebben érdekes, „hogy néz ki” a vers. Ezt a vizuális dimenziót kezdte el visszavenni a költészet a 20. században. Az avantgárd alkotók – de korábban már Mallarmé is – rájöttek, hogy lehet kísérletezni a tipográfiával, és sokkal változatosabb elrendezés is létezik, mint hogy a költő sorokat ír egymás alá. Aztán – főleg a technika fejlődésével, például a magnetofon megjelenésével – felfedezték a hang dimenzióját is. Azt, hogy a hangzó vers nemcsak egy létező szöveg felolvasása lehet, hanem a hang önmagában is lehet kifejezési forma. Amit előadnak, az maga lehet a vers, függetlenül attól, le van-e jegyezve. Ez persze már határos a zenével is, ahogy a vizuális költészet is a képzőművészettel. Röviden: a konkrét költészet összetettebb közlést jelent, mint egy egyszerű, leírt vers.
Bár de Campos elkezdte használni a verseihez a modern technikát is, például készít számítógépen mozgó képverseket, és tart hangköltészeti performanszokat is, Szkárosi szerint ettől még megragadható az életműve papíron, egy könyvben is. A legfontosabb a költészetében még mindig, ahogy ez a szöveg a papíron megjelenik.
Szkárosi szerint eddig „a legérdemibb” döntése volt a Janus Pannonius költészeti díj zsűrijének, hogy idén de Camposnak adják a díjat. Aki, úgy tűnik, el is fogadja a magyar elismerést. Ez nem volt mindig magától értetődő. A Szőcs Géza miniszterelnöki főtanácsadó ötlete alapján kreált elismerés viharosabb időket is megélt, mint a mostani. Az első díjazott át sem vette a kitüntetést. A beatköltészet atyja, Lawrence Ferlinghetti először elfogadta, majd mégis visszautasította a díjat. „Mivel a díjat jelenleg részben a magyar kormány finanszírozza, és mivel a jobboldali rezsim politikája a tekintélyelvű irányítás felé, következésképpen a szabad véleménynyilvánítás és a polgári szabadságjogok korlátozása felé tolódik, nem tartom lehetségesnek, hogy az Egyesült Államokban elfogadjam a díjat” – írta.
Ugyanígy tett később a finn Hannu Launonen is – őt műfordítói munkájáért jutalmazták volna a műfordítói díjjal, aminek az átvételétől végül azért lépett vissza, mert szerinte a magyar kormány politikája az emberi jogok és a véleményszabadság szempontjából nem összeegyeztethető a Nemzetközi PEN Club alapelveivel. Az elismerést egyébként a magyar PEN Club adja, melynek Szőcs Géza az elnöke, aki egyúttal maga is tagja a magyar és külföldi költőkből, irodalomtörténészekből álló zsűrinek. A Janus Pannonius-díjat magánszponzorok mellett jelentős részben a magyar állam finanszírozza, az Emberi Erőforrások Minisztériuma, a Nemzeti Kulturális Alap és a Miniszterelnökség is a támogatók között van, utóbbi a korábbi években több tízmillió forintot juttatott a díj céljaira.
A tetemes összegek ellenére volt olyan év, hogy nem volt egészen világos, vajon közérdeklődésre számot tartó eseményről beszélünk, vagy jó politikai kapcsolatokkal rendelkező irodalmárok magánrendezvényéről. Ali Ahmad Szaid Eszber (Adonisz) Franciaországban élő szír költő budapesti, Földes László Hobóval közös fellépése például egy zártkörű partin zajlott le, ami ismét nem vetett jó fényt a jelentős közpénzzel támogatott díjra, amit elvileg – a kultúrdiplomáciai haszon reménye mellett – azért is ítélik oda, hogy a magyar közönség megismerjen olyan költőket, akik a világ élvonalába tartoznak, de Magyarországon kevéssé ismertek. Ezért is jelenik meg a díjjal egy időben frissen fordított kötetük, többnyire az első, magyar nyelven. Idén négymillió forintos NKA-támogatásból valósítják meg a díjátadót és az azt kísérő eseményeket, a költő pedig VIP-parti helyett nyilvános eseményen, a budapesti Uránia Filmszínházban lesz látható és hallható szeptember 24-én.
Rajta kívül több jelentős alkotó is elfogadta a Janus Pannonius-díjat az elmúlt években. Többek között Yves Bonnefoy francia, Charles Bernstein amerikai és Giuseppe Conte olasz költők. A perzsa költő, Szimin Behbaháni díjazása is jelentős eseménynek számított, annál is inkább, mert a világszerte ismert költő- és jogásznőt, emberi jogi aktivistát egész életében zaklatták az iráni hatóságok, ami idős korára meglepően felerősödött – egy párizsi útja előtt nem is engedték felszállni a repülőre a nyolcvan év felett járó költőt, sőt több napra őrizetbe is vették. Útlevelét a magyarországi utazásra visszakapta, a jelenléte mindenképp eseményszámba ment a díj történetében. A díjátadón azt nyilatkozta, nagyon boldog, hogy itt lehet, és az ő esetében ez valószínűleg nem csak üres frázis volt.
A díjak összege idén is változatlan, 50 ezer euró (nagyjából 15,5 millió forint) illeti a költészeti nagydíj kitüntetettjét és kétszer 3000 euró (nagyjából 1 millió forint) a két műfordítói díj nyertesének, idén Nádasdy Ádámnak és a német Hans-Henning Paetzkének.
