Minden eladó – Augusto de Campos brazil költő egyik versének címe ez. És bár nem könnyű idézni egy olyan versből, ami esetében kimondottan fontos a látvány, azért megpróbáljuk: a költemény sorai egy félgömböt (talán fél földgömböt) formáznak. Nem teljes mondatok, inkább rövid, sok asszociációt előhívó kifejezések, idézetek a kortárs valóságból. A „cédé, tévé, mozi” nyilván nem szorul magyarázatra, ahogy talán a gyermekhalandóság vagy a jövedelmek rossz elosztása sem. A „brazil kockázat”-ból első olvasásra azt érezzük, talán gazdaságtudományi kifejezés lehet, amit befektetők használnak, ha azt akarják mondani, hogy a jogi és politikai mozgásokban arrafelé mindig benne lehet egy halálkanyar lehetősége. A versnek csak az utolsó sora egyenes, és úgy szól: „egyetlen vers sem”. Egyedül ez a sor lóg ki az eladó dolgok listájából, nem hajlik meg a földgolyóval.
Augusto de Campos neve nálunk keveseknek lehet ismerős, annál is inkább, mert még kötete sem jelent meg eddig Magyarországon. Szkárosi Endre költő, az ELTE egyetemi tanára, a konkrét költészet szakértője viszont azt mondja: a világ egyik legjelentősebb élő kortárs költőjéről van szó. Szkárosi költői életműve is közel áll a konkrét költészethez, és fordított is verseket a most megjelenő de Campos-kötetbe, úgyhogy nem is tagadja, hogy kicsit elfogult, viszont szerinte de Campos ezt az elfogultságot levonva is mindenképp ikonikus figurának számít, nem kerülhető meg az életműve.
Bár Campos eddigi élete során nem ment minden simán Brazília történelmében – a költő is megélt például egy húszéves katonai diktatúrát a hatvanas évek közepétől a nyolcvanas évekig – nem kimondottan protest-költészet az övé. Foglalkozik ugyan társadalmi jelenségekkel a versekben, de nem az a fajta művelője a konkrét költészetnek, aki a politikai-társadalmi változások előidézésére, eszközeként használja a verset.
Szkárosi szerint nem helyes, ha képversnek nevezzük a verseit, még akkor sem, ha először ez jut eszünkbe, ha ránézünk. Konkrét költészetről van szó, erről az ötvenes években felívelő irányzatról. Ennek csak az előzménye az, amit képversnek nevezünk, és amivel a klasszikus avantgárd alkotók, például Kassák, kísérleteztek. A költői közlés évszázadok óta megszokott formája volt, hogy strófákba rendeződő sorokat írtak egy papírra. A vizuális dimenzió tehát elveszett. Nem volt különösebben érdekes, „hogy néz ki” a vers. Ezt a vizuális dimenziót kezdte el visszavenni a költészet a 20. században. Az avantgárd alkotók – de korábban már Mallarmé is – rájöttek, hogy lehet kísérletezni a tipográfiával, és sokkal változatosabb elrendezés is létezik, mint hogy a költő sorokat ír egymás alá. Aztán – főleg a technika fejlődésével, például a magnetofon megjelenésével – felfedezték a hang dimenzióját is. Azt, hogy a hangzó vers nemcsak egy létező szöveg felolvasása lehet, hanem a hang önmagában is lehet kifejezési forma. Amit előadnak, az maga lehet a vers, függetlenül attól, le van-e jegyezve. Ez persze már határos a zenével is, ahogy a vizuális költészet is a képzőművészettel. Röviden: a konkrét költészet összetettebb közlést jelent, mint egy egyszerű, leírt vers.