– Mindig is úgy gondoltam, minden könyvemnek olyannak kell lennie, mint egy erőszakos támadás – mondta Stephen King egy interjúban. – Mintha téglával dobnám be az ablakot, egyenesen az olvasó arcába, vagy mintha az ebédlőasztal fölött átnyúlva kapnám el a grabancát, és alaposan megráznám. A könyvnek fel kell bosszantania, össze kell zavarnia az embert.
És az író pontosan tudja, hogyan érje el a kívánt hatást, 400 millió eladott példány igazolja a módszerét. – Mindannyian félünk a káosztól, az ismeretlentől, a változástól, engem ezek a dolgok érdekelnek. Sokan írnak a mindennapi életről, de én jobb szeretem, amikor az átlagos hétköznapok rendje felbomlik. Az írásaim olyanok, mint egy hasadás a tükrön – fogalmazta meg ars poeticáját. A horror királyának nevezett King csütörtökön tölti be hetvenedik életévét, és a jeles esemény tiszteletére idén mintha minden körülötte forogna. Két kultikus műve, A Setét Torony és az Az is – felemás eredménnyel ugyan, de – a mozivásznon született újjá, másik három munkájából pedig tévésorozat készült 2017-ben, mindeközben a fiával közösen írt könyve is napvilágot látott, és hamarosan kezünkbe vehetjük a The Outsider (A kívülálló) című legújabb művét.
Bár az irodalmárok merevgörcsbe rándulnak a módszer hallatán, a nagyközönség mégsem tágít tőle, hogy egy könyvet az író életrajza alapján próbáljon megfejteni, egyszerre diagnosztizálva a szöveg és a szerző betegségeit. Stephen King pedig remek páciensnek bizonyul, hiszen a legtöbbször ő maga vezeti vissza történeteit valós eseményekre. Így nem elég, hogy a regényben beleborzongunk, amikor megjelenik Cujo, a veszett bernáthegyi, de elképzelhetjük az eldugott autószerelő-műhely óriás termetű kutyáját a valóságban is, ahogy épp a védtelen íróra támad, bár a gazdája szerint, King előtt még soha senkit nem bántott. Talán a százkilós jószág is megérezte, az író közelében megbomlik a hétköznapok rendje, a káosz átszivárog a valóságba. És talán azt is tudta, ebből a felismeréséből egyszer még regény lesz.
Nem csak a vérszomjas eb jött azonban a valóságból. King előszeretettel ír a gyermekkorról, persze a maga sajátos megközelítésében: a szenvedésről, a kínzásokról, a terrorról, amit az ember kénytelen elviselni az iskolában, otthon, és voltaképpen mindenhol, ahol felbukkan egy nála erősebb, és/vagy gonoszabb lény. Novelláinak és regényeinek borzalmait pedig jórészt saját gyermek- és kamaszkorából merítette. – Utáltam az iskolát, és nem bízok senkiben, aki örömmel tekint vissza arra az időszakra. Aki szeretett tinédzser lenni, azzal valami nagyon nem stimmel.
Az író a Carrie megszégyenített kamaszlányától kezdve A test című novella egyre sűrűbb rettenetébe burkolózó fiataljain át az Az gyerekfaló bohócáig az ifjúkori szenvedés húsba maróan pontos dokumentációját végezte el. És ugyanilyen kíméletlen alapossággal ásta bele magát a bántalmazó kapcsolatokba, az alkoholizmusba, és az alkotói őrületbe, amely meglepő természetességgel törhet elő bárkiből. Hogyan feledkezhetnénk meg például Jack Torrance, A ragyogás főszereplőjének gyilkos dühéről, amely a hótól elzárt hotel baljósan visszhangzó termeiben és folyosóin a saját családja ellen fordult. – Semmi játék, csak a munka, szegény Jack már nagyon unja – írja a férfi ugyanazt az egy mondatot heteken át – ahelyett, hogy a regényén dolgozna – majd baltával ront a feleségére és a kisfiára. És bár ez csupán a realitás absztrakciója, az önéletrajzi vonatkozásokat ugyanúgy felfedezhetjük Jack Torrance-ben, ahogy az író majd minden szereplőjében.
Stephen King 1947-ben született a Maine állambeli Portlandben. Kétéves volt, amikor apja egy nap közölte, hogy lemegy cigarettáért, és soha többé nem látták. Édesanyjával és bátyjával ezt követően a nehéz anyagi körülmények és a nyomor között ingáztak, a biztosabb megélhetés reményében bejártak több államot, majd visszatértek Maine-be, az író történeteinek központi helyszínére. Gyermekként szemtanúja volt, amint egy vonat halálra gázolja barátját, sokan ebben az eseményben találták meg a kulcsot King sötét világához. Ő maga azonban a balesetet sem Az írásról című memoárjában, sem pedig a Danse Macabre című horrorműfaji elemzésében nem említi. Annál inkább beszél a vízerekről, egy varászlatos pálcáról és H. P. Lovecraft műveiről.
A felfedezést, hogy író akar lenne, King ahhoz a módszerhez hasonlította, ahogy a nagybátyja a természet titkos energiáit követve vízre lelt egy almafaág segítségével. Bátyjával egy poros padlás sötétjében régi, puhafedelű könyvre bukkantak, Lovecraft novelláinak gyűjteményére. Amint beleolvasott a hátborzongató szövegekbe, úgy érezte, megtalálta, amit keresett, végre hazatért.
Első írásait az iskolatársai között terjesztette, akik sokszor még fizettek is egy újabb történetért. Később a gimnáziumi, majd az egyetemi lapokban jelentek meg novellái. A regényírásba azonban kis híján beletört a bicskája, első nagy lélegzetvételű munkája, a Carrie először a kukában landolt, King csupán felesége biztatására fejezte be a regényt, amely egyből híressé tette. A siker azonban aligha gyógyíthatta be a repedést a tükrön, amibe az író minden nap belenézett. A hiányról alkohollal, fájdalomcsillapítókkal és egyéb tudatmódosítókkal igyekezett megfeledkezni, memoárjában bevallotta, még édesanyja temetésére is részegen ment el.
Több mint egy évtizeden át alkotott úgy, hogy ritkán volt józan. – A Cujo megírásából nem sokra emlékszem – árulta el, de A ragyogás, a Christine, az Állattemető és az Az sem tisztán született. Bár a szerekről a nyolcvanas évek végére lejött, függőségétől nem szabadulhatott: mániákusan írt. – Olyan vagyok, mint egy drogos, azt mondom, hogy le tudok állni, de képtelen vagyok rá – mondta egy interjúban. És a leállást szó szerint értette, többször szeretett volna pontot tenni karrierje végére.
1999-ben aztán majdnem egy láncaitól megszabadult kutya tette ki a pontot. Az állat egy kisbusz hátsó részében pihent, ám hamar megunta az utazást az 5-ös számú maine-i főúton, kiszabadította magát, és előreugrott, a sofőr megijedt, elrántotta a kormányt és elgázolta az út szélén sétáló írót. Kinget ötször műtötték, és saját elmondása szerint több kiló fémet építettek be a testébe, mire újra lábra tudott állni. És ha a sérülések és a folyamatos fájdalom nem lett volna elég, a rehabilitációról hazatérve szembesült vele, hogy dolgozószobáját átalakították, minden dobozokban állt: „úgy nézett ki a szoba, mintha meghaltam volna”. Ekkor ismét elhatározta, hogy szögre akasztja az írógépet, ám fogadalmát hamar megszegte, már a lábadozás alatt belefogott az Álomcsapda című regényébe. A szövegről később bevallotta, hogy az erős fájdalomcsillapítók hatása alatt született, és nem is kedveli túlságosan.
A baleset nem múlt el nyomtalanul, mint egy interjúban elárulta, még az ülés is komoly fájdalmat okoz neki, ezért sokkal lassabban dolgozik, mint korábban. Mindez persze csak a saját termelékenységi mutatójához viszonyítva tűnik lassításnak, az elmúlt tizenhét évben több mint húsz könyve jelent meg. És időközben a televíziót is meghódította. Az élő szerzők közül Stephen King írásait adaptálták a legtöbbször, több száz alkotásából készült mozi- és tévéfilm. Köztük olyan kultikus művek, mint a Jack Nicholson főszereplésével készült Ragyogás, a minden idők egyik legjobb filmjének választott A remény rabjai, vagy a szeptember elején bemutatott, és azóta bevételi rekordokat döntögető Az. És King a sorozatipart sem hagyta érintetlenül: A búra alatt; a Kennedy-gyilkosságról szóló időutazós sci-fije, a 11/22/63, és a Mr. Mercedes sikere bizonyítja, még mindig tudja, hogyan kell téglával bedobni az ablakot.
A sikert ugyanakkor nem nézi mindenki jó szemmel. Számos szakember támadt már a szerzőre, köztük Richard Snyder, amerikai könyvkiadó, aki szerint King művei távol állnak az irodalomtól. Harold Bloom, az egyik legnevesebb amerikai irodalomtudós még tovább ment, kijelentve, hogy az író munkássága nagyban hozzájárul a kultúra hanyatlásához. King minderre úgy reagált, itt az idő, hogy elmossuk végre a határokat a magas irodalom és a populáris műfajok között.
És az író nemcsak az irodalomtudomány elefántcsonttornyából gyűjt magának ellenséget, hanem a Fehér Házból is, megválasztása óta ádáz harcot folytat Donald Trump ellen. Az amerikai elnök sok más kritikusához hasonlóan az írót is letiltotta legfontosabb felületéről, a Twitterről, amelyre válaszul a demokratapárti King megtiltotta Trumpnak, hogy megnézze legújabb mozifilmjét és tévésorozatát. De King a véleményét sem rejti véka alá: egy túlérzékeny rasszista, egy hároméves gyerek hevességével – jellemezte az elnököt. Később arról írt, az, hogy Trump rendelkezik az amerikai atomfegyverek fölött, a legrosszabb horrorsztori, amit valaha hallott.
Aktivizmusa nem áll meg a szavaknál, King lelkesen vesz részt különféle politikai vitákban, és előszeretettel támogatja nyíltan a demokrata jelölteket, állami és országos szinten egyaránt. De felszólalt már az erőszakos videojátékokat tiltó törvénytervezet ellen, amelyet a popkultúra, és végső soron a demokrácia elleni támadásnak vélt. Többször kritizálta az amerikai oktatási rendszert és a katonaságot is, nagy botrányt váltott ki egy középiskolai rendezvényen tett megjegyzése, amely szerint, ha a diákok megtanulnak írni-olvasni, szerezhetnek rendes állást, ha nem, vár rájuk a hadsereg.
Nyilvános szerepléseinek célja, hogy a világot egy kicsivel élhetőbb hellyé tegye, és hogy ehhez még hangsúlyosabban hozzájáruljon, évi négymillió dollárt jótékonykodik: könyvtáraktól az iskolákon át a tűzoltóságokig számtalan intézményt támogat a feleségével együtt. És erre biztat másokat is, különösen azokat a szupergazdagokat, akik bár megtehetnék, egy centet sem adnak vissza a társadalomnak – ahogy erre egy dühös publicisztikájában felhívta a figyelmet.
– Íróként pontosan tudom, hol a helyem – mondta Stephen King egy interjúban tíz éve. – Sosem akartam többnek látszani annál, ami vagyok. Nincs szükségem a pénzre, nincs szükségem rá, hogy újabb regényemből csináljanak filmet, nem kell egy még nagyobb ház. Csak arra vágyom, hogy jobb könyvet írjak, mint az előző. Nem akarom ismételni magam, de képtelen vagyok abbahagyni az írást, még nem merítettem ki mindent.
