Pallavicini-Andrássy Borbála amellett, hogy intellektuálisan a legjobb nevelésben részesült, érzelmileg aligha kaphatott megfelelő muníciót a családtól, s kitelepítését társadalmi szempontból bizonyos fokig felszabadulásként éli meg. „Mert a bökkenő nálam mindig az emberekkel való érintkezés. [ ] Valami fagyasztó hatással vagyok a környezetemre. [ ] Igaz, hogy a paraszthoz sokkal közelebb érzem magamat, mint bármely más társadalmi osztályhoz. A magyar paraszt csendes, nyugodt előkelősége, szabatos, értelmes beszéde, körmönfont bizalmatlansága valahogy közelebb áll hozzám, mint a nagyzó, maníros, kisebbségi komplexusban szenvedő, állandóan sértődött polgári osztály” – írja Besenyszögre érkezése után két nappal.
A kitelepítéséről szóló parancs, ahogy a Budapestről elhurcoltak legtöbbjéhez, 1951. május 22-én érkezett. A Remete út 16.-ban ezen az éjszakán nagy volt a forróság. Az asszony az enyhe tavaszi idő ellenére három kályhát gyújtott be, és a kézírással papírra vetett gondolatok iránti babonás tiszteletét legyűrve elégette a múltat: családi levelezést, naplókat, mindent. Mire a teherautó megérkezett, a lakásban csak a Múzeumok Országos Központja által nyilvántartott bútorok, műkincsek maradtak, amelyek közül egy kanapét és egy karosszéket sikerült feltuszkolni a kocsira. A családi vagyon ismerősökhöz mentett néhány darabján kívül ennyi maradt a birtokában.
A regényszerű olvasmány irodalmi stílusban repíti vissza olvasóját az ötvenes évek tanyavilágába, amelybe ezen a májuson az országban rekedt arisztokrácia apraja-nagyja csöppent. A harmadosztályú kocsikban történelmi nevek viselőinek garmada rázódik össze: báró Aporok, Prónayak, Solymosyak nemre és korra való tekintet nélkül.
Bár nevelőnőkkel, dajkákkal és komornákkal körülbélelt ifjúkorukban a házimunkát szigorúan csak elméleti síkon sajátították el az Andrássy lányok, az ekkor 61 éves Borbála a cudar körülmények közt is megállja a helyét. Ha kell, csatornát eszkábál, fúr-farag, meszel, amiben tud, segít a háziaknak a földeken. Tehenet őriz, napraforgót hánt; nem csoda, ha a kulák család a szívébe zárja. A napló sorai visszafogott érzelmekről tanúskodnak, csak egy-egy elejtett félmondatból tudjuk meg, mi dolgozik az asszonyban. A legjobb hír például, amit elképzelni tud magának, „hogy Gyurika megjött, vége a kitelepítésemnek”.
Bár az anya még nem tudja, György, a legidősebb fia ekkor már két éve Szibéria fagyott földjében nyugszik. Négy gyermeke közül kettő külföldön él, Antal fia pedig a néphadseregben, hátat fordítva a nemesi múltnak, Pálinkás név alatt próbál karriert csinálni. (Az elvtársak azonban sosem bíznak meg benne igazán. Lefokozzák, majd Mindszenty kiszabadításával vádolva elítélik és kivégzik 1957-ben.)
Borbála tisztán látja maga körül, hogyan tűnik el a magyar parasztság a téeszesítés süllyesztőjében. Látja a környező tanyák törött ablaküvegei mögött a tönkretett, öngyilkos gazdákat, világgá ment fiaikat. „Föld nélküli földművesből mi lehet? [ ] Furcsa ambíciója a rendszernek mesterségesen szaporítani a nincstelent, hontalant, gyökértelent” – írja 1952 novemberében.
Borbála az apjától örökölt művészi érzékkel festői képekben beszéli el a kor Magyarországának történéseit. A kitelepítés évei után 1956-ot is. Éppen a forradalom kitörése előtti napokban kapja meg a hírt: megkapta az útlevelet, utazhat a lányához Olaszországba.
Október 23-a Kisfaludi Strobl Zsigmond műtermében éri. A felszabadulási emlékmű miatt, „amely Budapest látképét elrontotta”, addigra bizonyos körökben kegyvesztetté vált művész épp változatlan elveit magyarázza ezen a reggelen az őrgrófnénak, aki férje Kisfaludi Strobl által készített mellszobrát szeretné a művésznél megőrzésre hagyni, mert egyszer már megfenyegették, hogy a fémközpont beolvasztja.
Miközben megmaradt ingóságai értékesítésén, elhelyezésén dolgozik, egyszerre szembehömpölyög vele a tömeg az Apponyi téren. „Megrendülve álltam ott, és én, aki már évek óta csak azt kívántam, hogy minél előbb meghalhassak, egyszerre úgy éreztem, élni szeretnék még húsz-harminc évig, hogy láthassam azt a Magyarországot, amelyet ezek a fiatalok fognak megteremteni.”
A forradalom történéseiről részben rádión keresztül, részben sorban állás közben vagy tűzharc közepette az utcán értesül. A rádió sokszor torz igazságot közöl, nagy a felfordulás, és az egy évtizeden át sokkolt, sorok között olvasó társadalomban egyszerre nehéz eligazodni a falragaszok és a hivatalos híradások ellentmondásai között. A szabadság vajúdása végül tragédiába fullad. Borbála a Nyugat megbocsáthatatlan közönyének és a soha vissza nem térés terhének súlya alatt egy szürke novemberi napon hagyja el az országot. Naplója kifinomult intelligenciával papírra vetett olvasmány a drámai korról, amelynek megismeréséhez a szerző az arisztokrácia köreiben előszeretettel használt szemellenzőt félretéve járul hozzá.
(Pallavicini-Andrássy Borbála: A lelkünkhöz nem nyúlhatnak – Kitelepítési és 1956-os napló. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2016, 344 oldal. Ára: 3790 forint)
