Bár az anya még nem tudja, György, a legidősebb fia ekkor már két éve Szibéria fagyott földjében nyugszik. Négy gyermeke közül kettő külföldön él, Antal fia pedig a néphadseregben, hátat fordítva a nemesi múltnak, Pálinkás név alatt próbál karriert csinálni. (Az elvtársak azonban sosem bíznak meg benne igazán. Lefokozzák, majd Mindszenty kiszabadításával vádolva elítélik és kivégzik 1957-ben.)
Borbála tisztán látja maga körül, hogyan tűnik el a magyar parasztság a téeszesítés süllyesztőjében. Látja a környező tanyák törött ablaküvegei mögött a tönkretett, öngyilkos gazdákat, világgá ment fiaikat. „Föld nélküli földművesből mi lehet? [ ] Furcsa ambíciója a rendszernek mesterségesen szaporítani a nincstelent, hontalant, gyökértelent” – írja 1952 novemberében.
Borbála az apjától örökölt művészi érzékkel festői képekben beszéli el a kor Magyarországának történéseit. A kitelepítés évei után 1956-ot is. Éppen a forradalom kitörése előtti napokban kapja meg a hírt: megkapta az útlevelet, utazhat a lányához Olaszországba.
Október 23-a Kisfaludi Strobl Zsigmond műtermében éri. A felszabadulási emlékmű miatt, „amely Budapest látképét elrontotta”, addigra bizonyos körökben kegyvesztetté vált művész épp változatlan elveit magyarázza ezen a reggelen az őrgrófnénak, aki férje Kisfaludi Strobl által készített mellszobrát szeretné a művésznél megőrzésre hagyni, mert egyszer már megfenyegették, hogy a fémközpont beolvasztja.
Miközben megmaradt ingóságai értékesítésén, elhelyezésén dolgozik, egyszerre szembehömpölyög vele a tömeg az Apponyi téren. „Megrendülve álltam ott, és én, aki már évek óta csak azt kívántam, hogy minél előbb meghalhassak, egyszerre úgy éreztem, élni szeretnék még húsz-harminc évig, hogy láthassam azt a Magyarországot, amelyet ezek a fiatalok fognak megteremteni.”
