A vonat meg már rég elment

Tar Sándor A mi utcánk című novellagyűjteménye nehéz olvasmány, nyomasztó súlyokat aggat ránk.

Tar Sándor könyvét régebben, évekkel ezelőtt olvastam először. Nehéz olvasmánynak tűnt akkor is, nyomasztó súlyokat aggatott rám. Most, újra elolvasva a könyvet, még nehezebbnek érzem ezeket a súlyokat. Ez a súlyozás nyilván nem független attól, hogy olyan emberek között dolgozom, akik közül a legtöbb szakasztott olyan, mintha egy Tar Sándor-novellából lépett volna elő. Tar Sándor novelláinak utóéletében töltöm életem nem elhanyagolható hányadát. Mert ezek az emberek, akik között dolgozom, ezek a hajléktalanok abból a világból érkeztek, amelyben A mi utcánk szereplői vegetálnak. Abból az utcából van még egy lépés lefelé. Vagy nem is egy, hanem több, de ez a több lényegében egy.

Börtön, pszichiátria, hajléktalanság vagy halál. Esetleg ezek keveréke, kombója, a halálon kívül tetszőleges sorrendben. Mert azért az mégiscsak rendhagyó lenne, ha valaki a halála után kerülne pszichiátriára vagy börtönbe, esetleg a halála után válna hajléktalanná, nemde? Tar Sándornak is vannak ebben a könyvben vicces mondatai, körülbelül úgy viccesek, mint az én előbbi mondatom. Például ez: „Bajos dolog, ha az ember fel akarja magát akasztani, és előbb kötelet, később pedig alkalmatos kampót nem talál, de Harap Sanyi iparosember, ilyen dolgokon nem szokott fennakadni.” Vagy ez: „Doroginé Mancika is hogy járt: ráfeküdt a sínre itt, az utca végén, a vonat meg már rég elment.” Mondom, Tar Sándor vicces is tud lenni, de ezek olyan viccek, hogy az embert mégis a jéghideg izzadság lepi el olvasás közben.

A mi utcánkról azt szokták írni jól értesült körökben, hogy az a rendszerváltás környéki, utáni, előtti Magyarország pontos és kíméletlen látlelete. Ez voltaképp Tar egész életművére igaz. Olyan világban mozgott, dolgozott, élt, írt (és besúgott, tegyük hozzá halkan), amelyről soha nem akart tudomást venni a mindenkori politika. Sem Kádár János, sem Antall József, sem Boross Péter, sem Horn Gyula, sem Medgyessy Péter, sem Gyurcsány Ferenc, sem Bajnai Gordon, sem Orbán Viktor. Micsoda lista. Kész gyötrelem volt ezt a névsort idepötyögni. De hogy igazságosak legyünk, tegyük hozzá, hogy már vitéz nagybányai Horthy Miklós sem óhajtott szembesülni vele.

Tar Sándor melós volt, nem entellektüel. Volt műszaki rajzoló, köszörűs, forgácsoló, művezető, meós, tmk-munkaadagoló és a többi. Piált, együtt lógott a melósokkal a kocsmában, közben szorgosan körmölte azokat a rövid történeteket, novellákat és elbeszéléseket, amelyek – mint az most már tisztán látszik – a huszadik századi magyar próza élvonalába katapultálták. Bodor Ádám – egy másik első ligás veterán – azt írja róla: „Tar Sándor ott maradt, ahonnan a pályatársak lassanként kivonultak. Ő még tudja, mitől lesz hirtelen csend a kocsmában.” Azt azért hozzátenném, hogy a pályatársak nem lassanként vonultak ki onnan, ahol Tar maradt, nem is vonulhattak, hiszen soha nem is voltak ott. Mondjuk Gelléri Andor Endre biztosan ott volt a közelben, csak valamivel korábban, a nagyváros felől, és Sinka István is talán, ő is korábbról, a tanyák mélyvilága felől. Hirtelen ők ugrottak be, annak ellenére, hogy egyikük sem rokonítható különösebben Tarral, csak annyiban, hogy mindhárman a nyomor és a reménytelenség alsóbb bugyraiból származtak, s aztán műveikben is mindvégig ott maradtak. Zárójel: tényleg, olvas ma valaki Gelléri Andor Endrét vagy Sinka Istvánt? Zárójel bezárva.

Tar Sándor szikáran, eszköztelenül írt, nem voltak különösebb sziporkázásai nyelvileg, nem trükközött, mindig közel maradt az élőbeszédhez, épp csak leheletnyivel emeli el olykor magát a földtől, akkor viszont elemi erejű költői képekkel dolgozik. „Kiszállt Vida bácsi is, az üres határt kémlelte, aztán felnézett az égre, és azt mondta, ott van. Micsoda, kérdezte a pap, ő lóra gondolt, de nem látott semmit. A madár, mondta az öreg elgyengült hangon, az én drága fiam. Tessék mondani, kérdezte sokára, kijár a lélek az emberből? Hogyhogy, kérdezte a pap. Mert akkor ott száll. Babona ez, mondta a tiszteletes elhűlve, mert már ő is látta, ott körözött az égbolton lomhán, sötéten. És most leszállt.”

Súlyos és sötét kérdéseket hagy az olvasóban, írtam, és tényleg. Hogy ennyire reménytelen-e valóban ez az ország, mint ahogy Tar látta. Hogy ennyire csordultig vannak-e sokan a maguk poklával. Ha figyelmesen járunk a vidéki Magyarországon, ne adj’ isten még olyan szerencsések is vagyunk, hogy a vidéki Magyarországon élünk, látnunk kell, hogy Tar bizony szemernyit sem túlzott. A Doroginé Mancikák, a Vida bácsik, a Hesz Jancsik, a Harap Sanyik országa vagyunk, ne áltassuk magunkat. És ne higgyünk senkinek, aki az ellenkezőjét állítja. Tar Sándor múlhatatlan érdeme, hogy ezt a világot (tegyük hozzá gyorsan: a mai vidéki Magyarországot) kendőzetlenül, brutális őszinteséggel és megrendítő írói erővel örökítette meg. Hasonlóan Móriczhoz vagy Tömörkényhez, bár hozzájuk képest Tar talán még reménytelenebb képet fest rólunk. Úgy látszik, azóta tovább romlott a világ.

Tar a kollektív csődről beszél, arról a bénultságról és ürességről, amely Magyarországot oly régóta jellemzi. A mi kollektív csődünkről beszél, nem valakikéről, nem az „övékről”. Mert ennek a csődnek mindnyájan az aktív részesei voltunk és vagyunk, mind kellettünk ahhoz, hogy ez így legyen és beláthatatlan ideig így is maradjon. Mindnyájan, miniszterelnöktől a legutolsó, árokparton csendesen borozgató közmunkásig. A mi utcánk – ahogy már említettem – kíméletlen látlelet minderről. A kérdés csak az, hogy van-e, maradt-e bennünk annyi erő, tartás és remény, hogy szembenézzünk végzetesnek tűnő mulasztásainkkal. Tar Sándorban végül nem maradt. Ha bennünk sem fog, Isten irgalmazzon nekünk.

Tar Sándor: A mi utcánk. Magvető Kiadó, Budapest, 2017. 1999 forint