Az osztrák újságíró, Andreas Kurz felkerekedett és meglátogatta a magyarországi Csókakőn Horthy Miklós mellszobrát. Irónia nélkül, részletesen és pontosan írja le a szobrot. Nem bonyolódik bele különösebben a Horthyt övező vitába. Nem akar igazságot tenni. Csak nézelődik és észreveszi, hogy a szobor szépen csillog, frissek a virágok és friss a víz is. De észreveszi azt is, hogy nem messze innen gondozatlanok a szőlőskertek és a gyümölcsösök. Elcsodálkozik, hogy mire jut erő, figyelem Magyarországon és mire nem. Egy hotelben szobát kér, és meglepődik, hogy rákérdeznek: biztos? Mert nem feltételezik a magyarul beszélő utazóról, hogy ki tud fizetni egy szobát, amíg ki nem derül, hogy valójában osztrák. Andreas Kurz három hét alatt gyalogolt el Bécsből Budapestre, és írt egy könyvet arról, hogy mit látott az úton. Ennek volt előzménye is: Budapesten volt egyetemi lektor, megtanult magyarul is.
Kurz kénytelen bevallani, hogy az osztrákok Magyarország-képéhez is kitörölhetetlenül hozzátartozik a Sokat gondolok Piroskára, ez a klisékből összeeszkábált, ötvenes évekbeli német romantikus film. És bár Kurz szeretne felülemelkedni a kliséken, azért az ő könyvében is kell szerepelnie egy magyar nőnek valami osztrák fül számára egzotikus névvel. Csak ő nem Piroska, hanem Irma. A könyv se nem regény, se nem útirajz, se nem riport, se nem fikció, ezért nem tekinthetjük önéletrajzinak sem. Ha a szerző szívét nem is, az elbeszélőét mindenképpen összetörte Irma, valószínűleg ez is motiválja a főhőst hosszú gyaloglásra. Amellett, amit lát, ennek a szerelemnek az emlékei térnek vissza újra és újra, az elbeszélő próbál felépíteni az emlékfoszlányokból egy viszonylag kerek történetet, a saját privát történelmét. Párhuzamként kínálja magát a magyar történelem, amibe lépten-nyomon belebotlik.
Rácsodálkozik például a szoborállítási lázra. Akaratlanul is folyton emlékművekbe botlik, olyanokba is, amelyeknél talán sose járt a legtöbb magyar sem. Csókakőn Nagy-Magyarországra emlékeznek, Tatabányán van Európa legnagyobb madárszobra, egy turul, és egyszer csak elérkezik a mohácsi csata pusztamaróti emlékhelyéhez. Budapesti emlékképként bevillan a Szabadság téri megszállási emlékmű is. A sok emlékmű dacára Andreas Kurz nem akart politikus könyvet írni, és nem is írt. Ha következtetéseket von le, legtöbbször Ausztriára vonatkoznak. Kevesebbet kérdezősködik az úton, mint azt valószínűleg újságíróként tenné. Hagyja beszélni a tájakat meg az embereket– akiktől sokkal több érdeklődést és vállveregetést kap, mint amiben egy budapesti valaha is reménykedhet –, és a nyelvet, amit láthatóan nemcsak ért, hanem szeret is. Rákérdezni is szeret arra, hogy milyen jelentéseket rejtenek a számunkra megszokott, ritkán boncolgatott szavak: eső, forradalom. A magyar olvasónak is izgalmasak ezek a felfedezések, és talán megnyugtatja a lassan csordogáló elbeszélés. Bécs és Budapest között két és fél óra az út vonattal, és sosem gondolunk bele, hogy ez a rövid út milyen hosszú. A könyv egy kicsit lázadás is, a felgyorsult világ ellen. És a vidék lassú leépülése ellen – a falvak elnéptelenedését már Ausztriában tapasztalja Kurz, pár órán át nyitva tartó vagy bezárt boltok és kocsmák jelzik, hogy az élet máshová költözött. A könyv Pillantás a fák koronáján át az égre címmel jelent meg, az egyik legjelentősebb német nyelvű könyvkiadónál, az osztrák Droschlnál, és már zajlanak a tárgyalások a magyar fordításról is.
