– A kilencvenes évek elején jártunk, amikor egy varsói beszélgetésünk alkalmával Adam Michnik, a lengyel demokratikus ellenzék ismert alakja, a Gazeta Wyborcza című napilap főszerkesztője azzal állította le a magyar átalakulással kapcsolatos ifjúi elégedetlenkedésemet, hogy maguk még szobrot fognak állítani Antall Józsefnek. A hazai liberálisok, de sokszor még a konzervatív utódok sem voltak ilyen megengedők az MDF-fel. Szobor ugyan már áll, az emlékezet kánonja azonban meglehetősen egyoldalúan épült. Miért nincs méltó helye a közösségi emlékezetben ennek a nagy történelmi fordulatnak?
– Elöljáróban emlékeztetnék arra, hogy az első független kormányt ugyan Antall József vezette, de az MDF alakulásában ő nem játszott szerepet. Jóval később, 1988 végén jelent meg az MDF környékén. Csoóri Sándor hozta közénk, és tartotta fontosnak, hogy szerepet kapjon. S hogy miért nincs sem neki, sem pedig az MDF-nek méltó helye az emlékezetben? A bírálók elfelejtik, hogy 1990-ben Magyarország a gazdasági összeomlás szélén állt. E korszak megítélésekor azt sem veszik figyelembe, hogy a lengyellel ellentétben a magyar társadalomban nem alakult ki az ellenzéki mentális világ. Túlnyomó többsége nemcsak történelmi adottságként kezelte a Kádár-rendszert, de azonosult is vele. Sem az utolsó kommunista, sem pedig az első demokratikus kormány nem szembesítette azzal, hogy milyen mély a válság, és hogy a korábbi viszonylagos jólét kölcsönökre alapult.
– Most megjelent könyve az emlékezéseken keresztül igyekszik helyre tenni a dolgokat. Sikerülhet-e ez olyan közegben, ahol néha még maga a rendszerváltás is megkérdőjeleződik?
– A SZDSZ programjában először megjelenő rendszerváltás szóval kezdetektől nem voltam megelégedve. Olyan fogalomnak tartom, amely eltakar bizonyos jelenségeket, így például azt, hogy minőségi különbség van a kommunista zsarnokság akár enyhébb formája és a demokratikus polgári többpártrendszer között. Emellett ez a kifejezés ügyesen kikerüli azt is, hogy megszállt ország voltunk.
– Ez ugyan már egy következő könyv témája lehet, de az MDF-re visszatérve mivel magyarázza, hogy a győzelem után lényegében meredeken lefelé vezetett az útja, s mára eltűnt a közéletből? Történhetett volna ez másképp? Visszatekintve mit kellett volna másképp csinálni?
– A megnyert választások után a párt elnökségét magával ragadta az eufória, így sok mindennel nem nézett szembe. A másik, hogy 1990-ben szimbolikusan nem vettünk búcsút a kommunista rendszertől. A csehek és a szlovákok törvényt hoztak arról, hogy embertelen, bűnös rendszer volt, s ezt nálunk is ki kellett volna mondani. Az MDF választási szlogenjével szemben nálunk nemhogy nagytakarítás, de semmiféle takarítás nem volt. Ezzel a morális hátteret is elvesztettük, ehhez jött a társadalom elszegényedése. Azután a kerekasztal-tárgyalásokon nem született megállapodás a gazdasági átmenet szabályozásáról, a privatizáció nagyon szerencsétlenül alakult, a vállalatok vezetői ugyanazok maradtak. Mindehhez járult még a csapnivaló kommunikáció, a sajtó rossz kezelése. Az 1994-es vereség tehát törvényszerű volt, az MDF eltűnése azonban már nem föltétlenül.
– Antall talán ezekre is válaszolva mondta, tetszettek volna forradalmat csinálni
– Nem tetszett ez a mondat, de igaz volt. A társadalom többsége például Csehszlovákiával ellentétben a nyolcvanas évek végén meg sem mozdult. Kivárt.
– Annak idején sokan úgy érezhettük, mintha az MDF-et felkészületlenül érte volna, hogy hatalomra került. Így volt?
– Minden demokratikus pártot felkészületlenül ért az új helyzet. 1989 tavaszán Bécsben adtam egy interjút, amelyben azt mondtam, ha Magyarországon most szabad választások lennének – akkor még nem volt eldöntve ennek a módja –, a relatív többséget az MSZMP szerezné meg. Mi ott voltunk szinte szakértők nélkül. Óriási teljesítmény ugyanakkor, hogy az MDF-nek a demokratikus erők közül 1989-re a legnagyobb országos hálózata alakult ki, amelynek nem kis része később egyébként a Fidesz alá sorolt be.
– Felmerül ilyen történelmi helyzetekben az értelmiség felelőssége. Emlékszem, a fél bölcsészkar a hatalomban találta magát. Felmérték, mire vállalkoznak?
– Ez a politikai szerepvállalás közép-európai tradíció. Az első hullámban ott volt Václav Havel cseh drámaíró, Mircea Dinescu román költő vagy Vlado Gotovac horvát író.
– Ön mégsem csábult el, sőt korán kilépett a nagypolitikából. Miért?
– Kaptam ajánlatokat, de a paktum után nem akartam sem az államigazgatásban, sem pedig a diplomáciában feladatot vállalni. Az MDF szervezeti hátterének megerősítéséért viszont szívesen dolgoztam. Úgy gondoltam ugyanis, hogy fel kell készülnünk a választási vereségre, amelynek elkerülhetetlensége már 1990 nyara után világos volt számomra. Az év végén azonban az értelmiségi lét mellett döntöttem.
(Kiss Gy. Csaba: Harminc év után: 1987 – Személyes történelem. Nap Kiadó, Budapest, 2017. Ára: 3500 forint)
