Voltak, akik vonatra szálltak, és elmentek egészen Wroclawig, hogy megnézzenek egy Wyspianski-darabot a híres rendező, Jerzy Grotowski Laboratórium Színházában. Mások Krakkóra esküdtek és Tadeusz Kantor „halálszínházára”, de hogy jobban értsék, mi zajlik a Teatr Cricot színpadán, megtanultak lengyelül. A hatvanas-hetvenes évekből több ilyen történet is fennmaradt, amelyek nem csupán a hagyományos lengyel−magyar barátságot voltak hivatottak bizonyítani, hanem azt is, fenemód jó színházi előadások mentek akkoriban (is) Lengyelhonban, köztünk pedig mindig is akadtak olyan „bolondok”, akik nagy áldozatokra voltak képesek egy-egy felejthetetlen színházi élményért. A magyar színházak sem hagyták viszonzatlanul a lengyelek irántunk érzett szeretetét: Witold Gombrowicz, Slawomir Mrozek és Tadeusz Rózewicz drámáit is rendszeresen bemutatták.
Említett szerzők ma már a klasszikusok közé sorolhatók – ha még mindig a modernek közé soroljuk őket, annak az az oka, hogy a rendszerváltás éveiben idővákuumba kerültünk. Egészen 2003-ig: a Krakkói Magyar Centrum kezdeményezésére ugyanis csak akkor jelent meg Magyarországon harmincöt év szünet után az Ilja próféta − Új lengyel dráma című kötet, míg Lengyelországban húsz év kihagyással az Új magyar dráma című antológia. A magyar centrum alapítója, Pászt Patrícia polonista, műfordító 2010 őszén duplázott újra a Fiatal lengyel dráma és a Mai magyar dráma című kötetekkel. Hogy Pászt Patrícia nem vaktában válogatott, jól jelzi, műfordításainak jelentős része a színpadon végzi. Ilyen Tadeusz Slobodzianek A mi osztályunk című darabja is, amely hat éve fut a Katona József Színház kamaraszínpadán, a Kamrában, és alig lehet rá még most is jegyet kapni, de bemutatták már Szombathelyen, Miskolcon és Tatabányán is.
A Pászt Patrícia által jegyzett Polkák – Új lengyel drámák című kötet most látott napvilágot a Kalligram Kiadó gondozásában, különlegessége, hogy csak női szerzők darabjait tartalmazza. A kötet bemutatóját az elmúlt hét végén a Katona József Színházban tartották, ahol a lengyel nagykövet, Jerzy Snopek irodalomtörténész kicsit megdorgálta a magyar színházakat: játszhatnának több lengyel drámát is. A nagykövet elsőként egy kevésbé ismert irodalomtörténeti vitát idézett fel: lefordíthatta-e az 1830-as években Zygmunt Krasinski Istentelen színjátékát a később politikusi pályát választó reformkori író, Kazinczy Gábor, vagy sem. Snopek állítja, hogy igen. Legyen ez az irodalomtörténészek baja, gondolnánk, ha nem tudnánk: a lengyel romantika nagy alakjának műve kapcsán nemcsak Dante Isteni színjátékát, hanem Goethe Faustját is szokás emlegetni. S ha valóban nem Szabó Lőrinc az, aki először magyar nyelvre ültette át az Istentelen színjátékot, amely a francia forradalmat kísérő káoszt láttatja a színpadon, meglehet, hatást gyakorolhatott Madáchra is.
Annyi azonban bizonyos, a lengyel romantika egy másik óriása, Juliusz Slowacki Mazeppa című drámáját a világon először valóban a pesti Nemzeti Színházban mutatták be 1837 telén.
A lengyel romantika irodalmát azért indokolt emlegetni a Polkák című antológia kapcsán, mert a kortárs lengyel dráma gyűlölve-szeretve tekint rá, csak a gyermekeknek szóló színművekben idézi fel ideáit, hogy mi jó, és mi rossz. Legalábbis Jacek Kopcinski színháztörténész szerint, aki lapunknak irigylésre méltó kulturális pezsgésről is mesélt: Lengyelországban legalább száznegyven kőszínház működik, Varsóban huszonnyolc, a nagyobb városokban három-négy, a közepes méretűekben pedig általában két, állandó társulatú teátrumot is találni. Ehhez jönnek még a független színházak: van hol bemutatni a folyamatosan születő új lengyel drámákat.
Lengyelországban egyre több a női szerző, sőt a könyvbemutatón részt vevő fiatal drámaíró, Anna Wakulik szerint a varsói színművészeti rendezői szakán is szinte csak női hallgatók vannak. A női drámaírók egy része egyébként Tadeusz Slobodzianek „köpönyege alól” bújt ki, a Dráma Laboratóriumból kezdte meg pályáját. Kivétel persze akad, ilyen a lengyel államfő, Lech Walesa felesége is: a kötetbe Danuta Walesa önéletrajzi ihletésű műve került. Visszatérő témáik a történelem és az egyén viszonya, a család és a női sors. S mivel nemcsak nálunk, a lengyel színházakban is a nézők többsége nő, mondhatni, a szerzők és a nézők nagyon is egy hullámhosszon vannak.
