Visszidensek: felmenőik hazáját választó, külföldről hazaköltözők

Egy interjúkötetből ismerhetjük meg tizenkét magyar származású ember életútját.

Köztudott, hogy a hollandok magas emberek: ez a magyarázat arra, hogy Frido Diepeveen ilyen termetes ember. Az már talán meglepőbb, hogy amikor a Budapesti Gazdasági Egyetem fedett aulájába lépek, a nevezett hollandus egy cigányzenekar prímásaként húzza a magyar nótát. De erre is van magyarázat: Frido Diepeveen ugyanis részben magyar származású, és éppen a hegedű, a cigányzene és a magyar nóta hozta vissza őt felmenői hazájába. Azaz hogy egy tegnap tanult új kifejezéssel éljek: Frido Diepeveen visszidens.

Nincs ezzel egyedül. Az aulában Gyuricza Péter Visszidensek című interjúkötetének bemutatója zajlik, amelyben az újságíró

tizenkét olyan magyar származású emberrel beszélgetett életútjukról, akik távozásuk, illetve felmenőik távozása után évekkel vagy évtizedekkel visszatértek Magyarországra.

Azóta is itt élnek, dolgoznak és alkotnak az élet legkülönfélébb területein a néptánctól a zenén és a politikán át az üzleti világig. 

Gyuricza Péter elmondása szerint az ötletet az egyik ilyen hazatérő, a Brazíliában született – csak névrokon – Gyuricza Gábor adta, amikor elmagyarázta neki, mit is ért ő visszidens alatt. Az újságírónak nagyon megtetszett a dolog, és hamarjában le is szervezték az interjúkat, majd a kötetet végül kiadó Magyarország Barátai Alapítvány elnöke, Vizi E. Szilveszter segítségével a nemzetpolitikáért felelő Potápi Árpád támogatását is elnyerte a kötethez. Amely egyébként Gyuricza szerint leginkább példaképtár. 

A könyv tényleg érdekesre sikerült, erről a bemutatón felolvasott részletek is tanúskodnak. A kiadványt átlapozva megelevenedik Magyarország huszadik századi története és a különféle sorsok.

Van, akinek a dédszülei költöztek ki a válság alatt Dél-Amerikába, van, akinek a szülei a kommunista hatalomátvétel után, olyan is, aki maga hagyta el az országot 1956-ban.

Egyes családokban a magyarság felfedezésre váró, háttérbe szorult örökség volt, másokban a magyar származás domináns identitásképző elem maradt.

Vizi E. Szilveszter a kötet kapcsán arról beszélt, hogy ugyan mindig csak az elvándorlásról esik szó, a fordított folyamatról, tehát arról, hogy az elvándoroltak haza is térhetnek, kevesebbet beszélünk. Szerinte haza fognak jönni a ma külföldre távozók is. Ezután röviden kitér arra is, hogy

a magyar mindig befogadó nép volt, jó példa erre, hogy sajtóhírek szerint Baranyába egyre több holland, a Dunántúlra általában pedig sok német költözik a migráció miatt.

A szintén beszédet tartó Szapáry György is kitért a befogadásra mint erényre: hosszasan emlékezett vissza az osztrákok kitartó vendégszeretetére 1956 után. 

Szili Katalin autonómiaügyi miniszterelnöki megbízott beszédében azt a kérdést boncolgatta, hogy vajon mi köti össze ezeket az egymástól időben és földrajzilag is távol született embereket. Szerinte ez a dolog a magyarságtudat, amely, mint látszik, nem csak a nyelvben jelenhet meg. Hiszen a kötetben is sok olyan hazatérő szerepel, aki anyanyelvként már nem a magyart tanulta, csak az országban letelepedve tanulta meg újra. Szili a nyelven kívül más összekötő kapcsokat is megjelöl: sokak számára ilyen volt a magyar néptánc vagy éppen a zene.