Az amerikai toposz szerint ő volt a vörös gyalog a történelem sakktábláján, aki a kommunista vakhitétől vezérelve szovjet kémként elárulta a hazáját. Egy másik leegyszerűsítő olvasat szerint – bár bíróság előtt sosem tanúskodott – részben az ő vallomása juttatta hóhérkézre Rajk László külügyminisztert, majd néhány évvel később a Csehszlovák Kommunista Párt első titkárát, Rudolf Slanskyt, állítván, hogy beszervezte őket az amerikai hírszerzésbe – s mindezért fizetségül egy Sas-hegyi villát kapott, személyzettel. 1954. november 17-én egy sajtóközlemény jelentette be az öt évig börtönben tartott, perbe azonban sosem fogott Noel H. Field ártatlanságát − amiből következtetni lehetett a Rajk- és a Slansky-per áldozatainak ártatlanságára is –, majd az „amerikai kém” feleségével, Herta Fielddel együtt politikai menedékjogot kért és kapott Magyarországon. A Corvina Kiadónál vállalhatott állást lektorként, amiért nagyobb fizetés járt neki, mint az akkori minisztereknek. 1970-ben bekövetkezett haláláról a Népszabadság és a The New York Times is megemlékezett, de azt leszámítva, hogy az 1956-os forradalomról elítélő nyilatkozatot tett, nem hívta fel magára a figyelmet. Hacsak azzal nem, hogy szinte mindennap ott ült a Zeneakadémia koncertjein. Ám élete végéig a kommunizmus foglya volt, lélekben és testben egyaránt. A villa – egy nappali és egy háló – inkább luxusbörtönnek felelt meg, a dologtalan személyzet az államvédelmi hatóság századosa volt, és jelentéseket írt a házaspárról: a látogatók előtt emiatt is feltűnően kerülték a politika témáját. Így természetesen arról sem ejtettek szót, hogy Fieldet Rákosi börtönében félig agyonverték. S bár az Egyesült Államokba mint kém valóban nem térhetett haza, még a börtönben kellett írásban nyilatkoznia arról, hogy Magyarországon marad.
A legjobb krimiírók képzeletét is felülmúlja Noel H. Field története, köszönhetően annak a sok drámának és rejtélynek, amely az életét övezte. Az Egyesült Államok külügyminisztériumának munkatársaként már a szovjet hírszerzés ügynöke volt az 1930-as évek közepén, ám fecsegő alkatként többször is leleplezte önmagát. Kommunistaszimpátiáját, a Szovjetunió iránti csodálatát sem rejtegette különösebben. 1936-tól a Népszövetségnek dolgozott, megjárta a spanyol polgárháborút – ahol egyébként sosem találkozott Rajk Lászlóval, bármit „vallott” is erről később −, 1941 márciusától az Unitárius Segélyszervezet igazgatójaként segítette a menekülteket. A második világháború alatt együttműködött a CIA elődjével, az OSS-szel, ám 1947-ben az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság látókörébe került mint kommunista és lehetséges szovjet kém, emiatt elveszítette az állását is. Így 1948-ban Prágába ment, ahol 1949. május 11-én „amerikai kémként” letartóztatták, majd Budapestre hurcolták. A keresésére indult a testvére és a felesége, majd később a nevelt lánya is: Hermann Fieldet augusztus 22-én Varsóban, Hertát augusztus 26-án Prágában, míg Erica Glaser Wallachot egy évvel később, 1950. augusztus 26-án Berlinben tartóztatták le. Erica két évet volt az NDK államvédelmi hatóságának vizsgálati fogságában, 1952 karácsonyán a szovjet katonai bíróság ítélte halálra kémkedés vádjával, Moszkvában fél évet várakozott a halálsoron. 1953 júliusában – Sztálin halála után négy hónappal − tizenöt év lágerfogságra mérsékelték az ítéletét, majd Észak-Szibériába, a vorkutai büntetőtáborba internálták, onnan 1955-ben szabadult. Csak 1957 őszén térhetett haza az Egyesült Államokba, az állampolgárságát 1958-ban kapta vissza, miután az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság kimondta az ártatlanságát, tudva, de nem róva fel neki bűnül, hogy két évig a Német Kommunista Párt tagja volt.
