– Könyvük a XX. század eleji időszakot öleli át, azt vizsgálva, hogyan kezdték a háború után egyre nagyobb kedvvel alkalmazni magukra a nők a „korszerű” vagy épp „divatos” jelzőket. Ezzel is kifejezve, hogy haladnak a korral, szakítanak egyes hagyományokkal, és már egy másfajta nőképet jelenítenek meg. Milyen előfeltételek tették ezt lehetővé?
– Maga a folyamat már régen megindult, nem abban a korszakban vette kezdetét. Inkább csak felgyorsultak az események, ami egyértelműen az első világháború következménye lehetett. Ez volt az első korszak, amikor a hátországban folyó tevékenység is stratégiai jelentőséget kapott. Ahhoz, hogy a hadszíntéren minden rendben legyen, otthon sem állhatott meg az élet.
Nagy mennyiségben kellett konzervet, lőszert gyártani, a gyárakban pedig ekkoriban jórészt nők dolgoztak. Bebizonyítva, hogy nemcsak a családi otthonban, de akár egy hivatalban, gyárban vagy közkórházban is ugyanúgy megállják a helyüket. Régebben ez elképzelhetetlen volt. Amikor mondjuk egy nő orvosi diplomát szerzett, korábban logikus volt, hogy utána magánpraxist folytasson. És amikor férjhez megy, és gyerekei születnek, akkor szüneteltesse a munkáját egész addig, amíg a gyerekei nagyobbak nem lesznek. Őszintén hitték, hogy egy nőt közkórházi orvosnak kinevezni felelőtlenség, hogy aztán kiderüljön: a legkevésbé sem az.
– Nem gondolták akkoriban, hogy ez csak átmeneti állapot lesz, és a háború végeztével visszarendeződik minden?
– Egyértelműen úgy gondolták, hogy mindez a rendkívüli történések következménye. A trianoni események, az ország összeomlása viszont maga után vonta, hogy a visszarendeződés nehezen legyen elképzelhető. A komoly gazdasági kényszer miatt különösen nagy szükség mutatkozott a nők találékonyságára. Mindig hangsúlyozom a diákoknak is, hogy nem teljesen helytálló ugyanakkor a nők munkába állásáról beszélni, hiszen előtte is éppúgy dolgoztak, csak éppen az otthoni feladatokat látták el. És a Horthy-korszakban is voltak, akik nem úgy álltak hivatalba, hogy mentek napi nyolc órában dolgozni, hanem mondjuk átvették a cseléd helyét.
A háziasszonynak ettől még megmaradtak a társadalmi kötelezettségei is: ugyanúgy elvárták, hogy jótékony egyesületekben dolgozzon, a köz ügyében tevékenykedjen. Kitaláltak közben olyan otthon végezhető munkát is, amilyen az idegen nyelvű levelező volt. Elvégre ha már az úrinő olyan jól beszél nyelveket, azt nem árt kihasználni. Mások kisebb vállalkozások részére vállaltak otthonról könyvelést. A fővárosban nem számított ritkának az sem, hogy vidéki újgazdag gyermekeknél láttak el gardedámi feladatokat. Sokféle lehetőség volt tehát egy kis mellékes jövedelem összeszedésére.
– Milyen változások történtek mindezzel párhuzamosan a házimunka terén? Sikerült rábírni a férfiakat is?
– Ez lett volna az ideális, és a kérdés elég nagy vitákat váltott ki már a 30-as években. A női lapokban gyakran felvetették, hogy miközben elvileg a nő feladata a háztartás, közben mégiscsak ugyanúgy kell munkába is járni.
Az egyik hivatalnoknő írta olvasói levelében, hogy férje a hivatali hierarchia ugyanazon fokán áll, a családi munkamegosztás mégis az: a nő hajnalban felkel, reggelit készít, kitakarít ott, ahol nem alszik senki. Amikor délután kettőkor hazaérnek, befejezi az ebéd készítését, aztán kezdődik a mosogatás, a leckekikérdezés, a férje pedig ezalatt pihen, este pedig leugrik a kávéházba. A hivatalnoknő mindezt igazságtalanságnak érezte, és szerette volna tudni, az újságíró is így látja-e. Utóbbi pedig, aki egyébként férfi volt, azt válaszolta: a nőnek ez a természetes hivatása, az pedig csupán rendkívüli eset, hogy közben munkába kell járnia. De még ez a szerkesztő is felvetette: csak kifogásolható erkölcsileg, a férjnek mégis kötelessége lenne némi feladatot átvállalni vagy pihenőidőt biztosítani.
Azt látjuk, hogy még a konzervatív tanácsadó könyvekben is egyre többször megjelent: a férj is szálljon be a családi életbe, vegyen át bizonyos feladatokat. És ne az legyen, hogy mindenért a feleség és a cseléd után kell kiabálni.
– Hogyan alakultak az anyaszerepről alkotott elképzelések?
– Alapvetően még mindig a feleség feladatának gondolták a gyereknevelést. A korabeli diskurzus nagyon hasonlított a maira: akkoriban is sokszor elhangzott, hogy mind kevesebb az újszülött, a nők egyre idősebb korban vállalnak gyermeket. Persze ez még így is jóval fiatalabb kort jelentett, mint manapság. Közben a háború következtében nyilvánvalóvá vált, hogy nem fog minden nő párt találni, és a harmincas évek elején még vallásos beállítottságú kötetek is gyakran tanácsolták a fiatal lányoknak: a családon kívül is hasznára tudnak lenni a társadalomnak. Hogyan? Válasszanak olyan hivatást, ami teljes embert kíván. Menjenek orvosnak, tanárnak, és nem egy gyerekük lesz, hanem sok.
– Az anyaság mellett milyen elvárások fűződtek a nőhöz mint feleséghez?
– Mindez beállítottság függvénye volt. Ma is vannak olyan nők, akik kimondottan szabadon vagy szabadosan élnek a férjük mellett. Az a felfogás, hogy a nők kezében is van döntés, egyre jelentősebb lett, de azért nem vált uralkodó állásponttá. Úgy látom viszont, hogy a nők a korábbi évszázadokban is kellően rafináltak voltak, és megtalálták a módját, hogy egy házasságon belül érvényesítsék az akaratukat. A XX. században pedig átalakultak az ideálok, a fiatalabb nemzedék már egy másik modellt képviselt. Persze ezért meg kellett küzdeni otthon: ne gondoljuk, hogy egyik nap még gardedámmal mentek a színházba, másnap pedig már atlétatrikóban a Dunán eveztek.
– A fokozódó munkaterhek mellett mennyire volt szabadidejük a nőknek?
– A szabadidőkérdés még a XIX. században vetődött fel. Ahogy a nemesi-polgári értékrend elvált egymástól, megjelent a munka- és szabadidő két új fogalma. Az első világháború idejétől a szabadidő inkább csökkent, mert több fronton kellett helytállni. Ha mást nem, tanfolyamokra járni: angolul tanulni, francia társalgást gyakorolni. A szabadidő inkább átértékelődött: a régi hosszú nyaralások helyett a víkend került előtérbe. Nem is kellett messzire menni, elég volt, ha kicsit nomádak a körülmények. Erre szokták mondani, hogy azért jó a víkend, mert ezalatt a háziasszony is kipihenheti magát. Persze ha jobban megnézzük, legalább félnapos előkészületet jelentett a húsokat megsütni, a süteményeket összeállítani.
– A középosztálybeli nők helyzetének alakulása hogyan hatott a nehezebb helyzetűekre? Mennyire volt könnyű feljebb lépni mondjuk a cselédsorból?
– A középrétegek mintamutatása komoly tényező volt. A cselédlányok sokszor azért is jöttek fel, hogy tanuljanak dolgokat: tudjanak úgy főzni, kávét készíteni, mint az urak. És közben álmodoztak, hogy a városban fognak maguknak egy megfelelő férjet, és legalább kispolgári színvonalon tudnak majd élni. A kispolgári lét és a középréteghez tartozás között pedig már nem voltak olyan komoly különbségek. A víkendet például a kispolgári család is megengedhette magának, hisz épp a tömegesség volt a lényege. A strandra ők is ki tudtak menni időnként, a munkásoknak pedig üdülési akciókat hirdettek. A munkás ugyanúgy járt moziba, csak mondjuk nem a belvárosba ment kiöltözve, hanem beült a külvárosi filmszínházba. Az igazi tömegesemények pedig a focimeccsek voltak, ahol ott volt mindenki: fiatal, idős, nő, gyerek egyaránt.
