„Az egyetlen dolog, amit az építészetből megtanultam, hogy a konyhát és a fürdőszobát érdemes egymáshoz közel kialakítani, mert így a házban nem futnak majd mindenhol csövek” – ez az idézet Donald E. Westlake-től származik, és elég jól jellemzi egyik regényciklusának stílusát is. Fő, hogy logikusak legyünk, törekedjünk az egyszerűségre, és spóroljunk az anyaggal.
Nos, a Parker-történetek éppen ilyenek. A szemfüles olvasó persze joggal tiltakozhat, hogy azoknak bizony nem is Westlake a szerzője, pontosabban álnéven (Richard Stark) jelentette meg őket. És valóban, ráadásul az író nagyon is szerette ezt a játékot, hiszen pályafutása során közel húszféle néven publikált kisebb-nagyobb szövegeket. Nem is csoda, hogy több száz regény, novella és egyéb műfajú szöveg fűződik hozzá.
Talán legismertebb és legnépszerűbb munkái a Parker-sorozat darabjai. Igaz, Westlake anno az 1960-as években mindössze egyetlen kötetként képzelte el a profi rabló és betörő bosszútörténetét. Parker (akinek születésekor keresztnevet a szerző épp amiatt nem talált ki, mert nem sejtette, hogy több mint két tucat regény főhőse válik majd belőle, később pedig ezzel is erősítette a karakter kissé misztikus, emberfeletti énjét) először A vadász című krimi központi figurájaként bukkant fel 55 éve (1962-ben), s a mű igen komoly sikereket ért el. Ez persze nem meglepő, bár bizonyos szempontokat figyelembe véve talán mégis: a rablás után átvert és majdnem meggyilkolt Parker ugyanis türelmes, bár a nyugodt felszín alatt megvadult vérebként ered pénze után, amelynek visszaszerzése során nem kímél senkit. Az őt eláruló és lelövő feleségét öngyilkosságba hajszolja, egy kozmetikusnőt a cél érdekében leüt (aki az összekötözése miatt megfullad), másokat pedig szimplán csak agyonlő, ha azzal tud közelebb jutni anyagi és lelki békéjéhez.
A vadászt (amelyet magyarul az 1999-es, Visszavágó című filmfeldolgozás kapcsán adtak ki) Westlake elképesztően feszes és szikár stílusban írta meg, amely remekül illeszkedik főhőse kíméletlen és roppant eszes alkatához, illetve ez és az időnként felbukkanó fanyar humor teszi igazán kedvelhetővé a művet. Néhány egyszerű, sallangmentes mondattal is képes bőséges információval ellátni az olvasót („A folyosón útközben Ryan benézett egy pillanatra Sill szobájába. Így már csak Parkert kellett elintézni.”), nincs semmi fölösleges cicomázás, túlírás, okoskodás, ezeket a szerző ugyanúgy kiirtotta, mint azokat a szereplőket, akik Parker útját próbálták állni.
Westlake számára ez az 1974-ben „nyugdíjazott”, majd 1997-ben újra akcióba küldött mestertolvaj vált a maga James Bondjává, egy olyan kortalan figurává, akit számtalan kaland során méretett meg: az Ian Fleming titkos ügynökével való összehasonlítás egyébként nem is alaptalan, mert Parker is ugyanolyan elhivatottan végzi a munkáját, mint a brit kém, csak ő a nőket még erősebben tárgyiasítja. Ugyanakkor Parker hiába a róla szóló regények főhőse, valójában nem hős: olyan alak, akit csak a pénz érdekel, és ennek elérése érdekében bárkin képes átgázolni. Akár még az Úristent is megráncigálná, ha az venné el tőle a telefonáláshoz szükséges negyeddollárosát. És pont ez a hozzáállás teszi őt mégis valahogyan kedvelhető figurává, egy senkitől meg nem riadó alakká, akikre az olvasók többsége titkon szeretne is hasonlítani vagy az ágyban mellette ébredni.
Szerencsére a Parker-könyvek egy része a magyar olvasók számára is hozzáférhetővé vált az elmúlt években. A vadász mellett megjelent a meglehetősen silányan fordított Parker és a szindikátus, valamint a Parker és a szajré, illetve egy sorozat részeként további négy kötetet is kiadtak pár éve (Kérdezd a papagájt, Mindent vagy mindent, Nem futhatsz örökké, Veszélyes szövetség). Érdekesség, hogy magyarul Donald E. Westlake saját néven publikált művei közül pár novellán kívül mindössze egyetlen regény, A nagy zöld balhé jelent meg (amely eredetileg szintén Parker-történet lett volna, csak a túlzottan mulatságos szituációk miatt az író végül átírta).
Aki pedig nem szeret sokat olvasni, annak ott vannak a jobb-rosszabb filmfeldolgozások (mint a remek A játéknak vége Lee Marvinnal, a Visszavágó Mel Gibsonnal vagy A társaság Robert Duvall-lal, esetleg a gyengécske Parker Jason Stathammel), de érdemes beszerezni Darwyn Cooke gyönyörű és a regények stílusát és hangulatát remekül visszaadó képregényeit is (amelyekből sajnos csak négy rész készülhetett el Cooke 2016-os halála miatt).
Parker láthatóan nemcsak az első, róla szóló történetben nem halt meg, hanem Westlake segítségével a krimiirodalom olyan halhatatlan alakjává vált, akinek ott a helye a műfaj kedvelhető rosszfiúi (például Bernie Rhodenbarr, J. P. Keller, Tom Ripley) között is.
