Tódor János nemcsak azokat az eseteket dolgozza fel, amelyekben cigányok voltak az áldozatok, hanem amikor roma bűnelkövetők oltottak ki emberéletet. Ezzel együtt a riport-szociográfia gerincét a Nagycsécsen, Tiszalökön, Piricsén, Tatárszentgyörgyön, Kislétán történtek adják.
Az eseményeket a pertudósításokból, börtöninterjúkból, helyszíni riportokból ismerjük meg, de ez ne tévesszen meg senkit. A könyv ugyanis nem cikkgyűjtemény, ami, legyünk őszinték, teljesen felesleges is lenne. Egyrészt erre ott vannak az archívumok és az internet, másrészt Tódor János nem is kíséreli meg a lehetetlent, hogy megválaszolja a „vadászjelenetek” mai napig tisztázatlan kérdéseit, rejtélyeit.
Volt-e társa például a romagyilkosságokat végrehajtó „négyek bandájának”? Ha igen, akkor volt-e köze a titkosszolgálathoz vagy ahhoz a Katonai Biztonsági Hivatalhoz, amellyel az egyik vádlott, Cs. István titkos kapcsolatban állt? És persze ha tényleg volt ötödik tag, akkor ő miért nincs rács mögött? Tódor maga is csak feltenni tudja ezeket a kérdéseket, ami nem is csoda, hiszen ha egy téma kicsit is kényes, akkor azt mi minimum harminc, de inkább nyolcvan évre titkosítjuk. Ez pedig – hat ártatlan ember, köztük egy gyermek hidegvérű kivégzése – nem kicsit kényes.
A Vadászjelenetek Magyarországon azt mutatja be, hogy milyen hely az, ahol ezek a borzasztó és tragikus gyilkosságok, lincselések végbementek. Mi vezetett például oda, hogy polgárőrök dobáltak Molotov-koktélokat a cigányok házára? Milyen hangulat uralkodott Kislétán, ahol gyakorlatilag a falu közepén lőttek le egy asszonyt csak azért, mert roma? Milyen országban éltünk akkor, amikor annyira elszaladt a ló azokkal a futtatással, uzsorával és „bodzaszedéssel” foglalkozó maffiózókkal, hogy kiskirályságuknak az vetett véget, hogy leszúrtak egy városszerte rajongott kézilabdázót?
A legérzékletesebb leírás alighanem a romagyilkosságok egyik peréről származik. Tódor János közvetlenül nem mondja ki, de napnál világosabb lesz, hogy ez a társadalom már rég nem kettészakadt, hanem atomjaira hullott. Amikor ugyan magyarul szól a pulpituson trónoló és értetlenkedő bíró és a beidézett, remegő, összevissza beszélő tanú is, de egyszerűen nem értik egymást. Mert ugyan a Budapest Környéki Törvényszék és a tatárszentgyörgyi cigánysor között csak 62 kilométer van, mégis tolmács kellene a feleknek.
