„Rothadó díszekként lógtak a hullák a fákon. Némelyik meztelen volt, mások így-úgy öltözöttek, nadrágjuk ülepe fekete a bélürítéstől, amikor eltört a nyakuk. Ronda sebek és sérülések éktelenkedtek a legközelebbi kettőn az állomásfőnök lámpájának fényében. Az egyik ki volt herélve, férfiassága helyén ocsmány száj tátongott. A másik nő volt. Kidudorodott a hasa. ( ) – Ezt hívják újabban a Szabadság ösvényének – mondta Martin, miközben újra letakarta a szekeret. – Egészen a városig tartanak a hullák.”
Colson Whitehead nem finomkodik A föld alatti vasút című regényében, lényegénél ragadja meg az amerikai rabszolgatartást: a test romlandó árucikk, amit tulajdonosa bármikor keresztüllőhet, felhasíthat, és a fára lógathat, hátborzongató ornamentikát alkotva az ültetvénytől a település főteréig. Hadd lássa mindenki, hogy délen a rabszolgák szabadságának egyetlen útja a pusztulás, nehogy bárkinek kedve támadjon a szabad északi államok vagy Kanada hűvös levegőjéről álmodozva megszökni.
Volt azonban a szabadságnak egy valódi ösvénye, amit nem tettek közszemlére, az út rejtve, a felszín alatt vezette a kevésbé keserves élet irányába a szökött rabszolgákat. Ez volt a híres föld alatti vasút hálózata, aminek tagjai, a rabszolgaság eltörléséért síkra szálló fehérek és felszabadított feketék titkos útvonalakon menekítették ki a rabszolgákat délről. Becslések szerint több mint 100 ezer ember szabadulhatott meg terhétől a hálózat segítségével.
A menekülés a valóságban föltehetően kevéssé volt varázslatos, annál inkább pokoli folyamat, rettegéssel, nélkülözéssel, embertelen kínokkal. Ám Colson Whitehead azzal, hogy szó szerint értelmezi a szabadítóhálózat nevét, egy csöpp mágiát mégis belecsempész a regénybe. Nála a föld alatti vasút valódi alagutat, síneket és szerelvényt jelent, amely az ültetvényesek, a rabszolgavadászok és a spiclik talpa alatt robogott észak felé.
De a mágia a vonatfüsttel együtt elillan, mi pedig szemtanúi lehetünk a varázstalanításnak. „– Nézzenek ki, ahogy száguld magukkal, és látni fogják Amerika igazi arcát” – kiáltja a masiniszta a vasúton menekülőknek. A föld alatt robogó szerelvény élén mintha maga az író állna, hogy karját kitárva mutasson szét a sötétben: Íme, ez az ország a szabadság hazája, amely vérre, szenvedésre és rettegésre épül.
Cora egy georgiai ültetvényen dolgozik. Már nagyanyja is rabszolga volt, ő maga pedig a szigorúan hierarchikus világ perifériáján tengődik. Legfőbb reménye egyben legnagyobb tragédiája: anyja az egyetlen, aki sikeresen megszökött a fogságból, magára hagyva kiszolgáltatott lányát. Egy nap azonban a vakmerő Caesar társaságában Cora is menekülésre adja a fejét, és a föld alatti vasútnak hála sikerül is meglépnie üldözői elől.
Csakhogy utazása a legkevésbé sem romantikus sikertörténet. A nyílt, brutális erőszak elől a jól leplezett, tudományosan igazolt rasszizmus, a feketék érdekében történő sterilizálás, a múzeumban mutogatott afrikai testek, és a mosolyok mögött rejlő gyilkos félelem világába érkezik, hogy aztán maga mögött hagyva ismét visszacsöppenjen a vérszomjas pusztításba. Szabadsága egy ponton túl értelmetlenné válik, hiszen „mintha az egész világon nem is volna hová menekülni, csak honnan.”
Whitehead Pulitzer-díjas regénye (Gy. Horváth László fordításában) néhol egy polgárjogi kiáltvány, máskor egy filozofikus esszé regényesítésének tűnik. Az író nincs híján az empátiának, könyve mégsem hozza olyan közel a menekülő embert, mint Toni Morrison kultikus műve, A kedves, amely szintén egy szökött rabszolgalány történetét beszéli el. A föld alatti vasút az alternatív történelmi epizódjaival sokkal inkább az évszázadokon át tartó kegyetlenkedésről és annak máig földolgozhatatlan következményeiről szól. Brutális eredettörténet; egy illuzórikus távoli pontot is kijelöl, mikor Cora azon tűnődik egy szökött öreg rabszolgával kapcsolatban, „mennyire volt rossz neki, és mennyit kellett jönnie, míg az egészet maga mögött nem hagyta”.
