Cora egy georgiai ültetvényen dolgozik. Már nagyanyja is rabszolga volt, ő maga pedig a szigorúan hierarchikus világ perifériáján tengődik. Legfőbb reménye egyben legnagyobb tragédiája: anyja az egyetlen, aki sikeresen megszökött a fogságból, magára hagyva kiszolgáltatott lányát. Egy nap azonban a vakmerő Caesar társaságában Cora is menekülésre adja a fejét, és a föld alatti vasútnak hála sikerül is meglépnie üldözői elől.
Csakhogy utazása a legkevésbé sem romantikus sikertörténet. A nyílt, brutális erőszak elől a jól leplezett, tudományosan igazolt rasszizmus, a feketék érdekében történő sterilizálás, a múzeumban mutogatott afrikai testek, és a mosolyok mögött rejlő gyilkos félelem világába érkezik, hogy aztán maga mögött hagyva ismét visszacsöppenjen a vérszomjas pusztításba. Szabadsága egy ponton túl értelmetlenné válik, hiszen „mintha az egész világon nem is volna hová menekülni, csak honnan.”
Whitehead Pulitzer-díjas regénye (Gy. Horváth László fordításában) néhol egy polgárjogi kiáltvány, máskor egy filozofikus esszé regényesítésének tűnik. Az író nincs híján az empátiának, könyve mégsem hozza olyan közel a menekülő embert, mint Toni Morrison kultikus műve, A kedves, amely szintén egy szökött rabszolgalány történetét beszéli el. A föld alatti vasút az alternatív történelmi epizódjaival sokkal inkább az évszázadokon át tartó kegyetlenkedésről és annak máig földolgozhatatlan következményeiről szól. Brutális eredettörténet; egy illuzórikus távoli pontot is kijelöl, mikor Cora azon tűnődik egy szökött öreg rabszolgával kapcsolatban, „mennyire volt rossz neki, és mennyit kellett jönnie, míg az egészet maga mögött nem hagyta”.
