Cora egy georgiai ültetvényen dolgozik. Már nagyanyja is rabszolga volt, ő maga pedig a szigorúan hierarchikus világ perifériáján tengődik. Legfőbb reménye egyben legnagyobb tragédiája: anyja az egyetlen, aki sikeresen megszökött a fogságból, magára hagyva kiszolgáltatott lányát. Egy nap azonban a vakmerő Caesar társaságában Cora is menekülésre adja a fejét, és a föld alatti vasútnak hála sikerül is meglépnie üldözői elől.
Csakhogy utazása a legkevésbé sem romantikus sikertörténet. A nyílt, brutális erőszak elől a jól leplezett, tudományosan igazolt rasszizmus, a feketék érdekében történő sterilizálás, a múzeumban mutogatott afrikai testek, és a mosolyok mögött rejlő gyilkos félelem világába érkezik, hogy aztán maga mögött hagyva ismét visszacsöppenjen a vérszomjas pusztításba. Szabadsága egy ponton túl értelmetlenné válik, hiszen „mintha az egész világon nem is volna hová menekülni, csak honnan.”
Whitehead Pulitzer-díjas regénye (Gy. Horváth László fordításában) néhol egy polgárjogi kiáltvány, máskor egy filozofikus esszé regényesítésének tűnik. Az író nincs híján az empátiának, könyve mégsem hozza olyan közel a menekülő embert, mint Toni Morrison kultikus műve, A kedves, amely szintén egy szökött rabszolgalány történetét beszéli el. A föld alatti vasút az alternatív történelmi epizódjaival sokkal inkább az évszázadokon át tartó kegyetlenkedésről és annak máig földolgozhatatlan következményeiről szól. Brutális eredettörténet; egy illuzórikus távoli pontot is kijelöl, mikor Cora azon tűnődik egy szökött öreg rabszolgával kapcsolatban, „mennyire volt rossz neki, és mennyit kellett jönnie, míg az egészet maga mögött nem hagyta”.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!