Tar Sándor, a nehéz sorsú szociográfus, aki írónak melós, melósnak író volt

Tájékoztató című kötetét mutatták be a Petőfi Irodalmi Múzeumban.

Tavaly a debreceni Déri Múzeum gondozásában jelent meg Tar Sándor Tájékoztató című kötete, amelynek fővárosi bemutatóját szerda este tartották a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A könyv a hajdúsámsoni illetőségű író azonos című, az NDK-ban az 1960–70-es években dolgozó magyar munkások mindennapjait feldolgozó szociográfiáját tartalmazza az eddigieknél jóval tágabb kontextusba helyezve (az írás díjat nyert a Mozgó Világ 1976-os pályázatán, illetve már megjelent A lehetőség címen a Mért jó a póknak? novelláskötetben). Lakner Lajos szerkesztő ugyanis az eredeti terv, vagyis a tényleges szöveg közlésén túl végül kibővítette három komoly tanulmánnyal, egyéb kordokumentumokkal, néhány fotóval, illetve Tar naplójával is. Ráadásul az igazán impozáns kiállítású kötet igyekszik az adott időszak hangulatát is visszaadni formátumával: a gépelt jelentések, levelek szkennelt változatban szerepelnek benne.

Az éveken át elismert, majd élete eltitkolt, sötét részleteinek (ügynökmúlt) felszínre jutása után súlyosan meghurcolt és parkolópályára tett, 2005-ben elhunyt Tar Sándor munkássága az utóbbi években ismét kezd visszaszivárogni a köztudatba, hiszen filmek (Délibáb), színházi darabok (Bihari, A te országod) készülnek írásaiból és életéből, ugyanakkor a kilátástalanságban élők helyzetével foglalkozó regények (Borbély Szilárdtól a Nincstelenek vagy Kiss Tibor Noétól az Aludnod kellene) miatt szintén előtérbe helyezték a Lassú teher, A mi utcánk vagy a Nóra jön szövegeit.

A könyvbemutató résztvevői, Valastyán Tamás (moderátor), Lakner Lajos (szerkesztő), Bartha Eszter, Deczki Sarolta, Kálai Sándor (a kötet tanulmányainak szerzői) és Vízvárdi András (grafikus) egyetértettek abban, hogy Tar Sándor legtöbb írása a jelenben is kiemelkedő munka, s ennek csírái már ebben a korai szociográfiájában is megmutatkoznak. Azzal kapcsolatban ugyanakkor némi véleménykülönbség bontakozott ki, hogy Tar jól érezte-e magát az író szerepében. Lakner Lajos szerint a Szürke galamb szerzője nagyon is tisztában volt ezzel a szereppel – mikor a hagyatékát felmérte, meglepődve vette észre, hogy Tar, valószínűleg írókollégái előtt szégyellve, a szekrényben tartotta a számára kedves ponyvairodalmat –, Deczki Sarolta viszont úgy érzi, Tar Sándort nagyon frusztrálta az írószerep, zavarta, hogy nem tudott betagozódni az írótársadalomba, az értelmiségiek nem értették meg: annak ellenére, hogy roppant olvasottnak és műveltnek számított, inkább egyszerű melósként tekintettek rá. Kálai Sándor ezt annyival árnyalta, hogy kiemelte, egykori munkahelyén vagy az általa látogatott kocsmák törzsközönsége szemében viszont ő volt Az Író, ami szintén némi meghasonulást eredményezhetett nála.

Amit a beszélgetők hiányoltak még Tar életművében, az az önmagával való szembenézés: a naplójában és az irodalmi műveiben sem volt képes komolyan helyretenni ügynökmúltját – utóbbi esetében bár próbálkozott egy forgatókönyv és egy regény megírásával, ezek Deczki Sarolta szerint nem sikerültek jól. Ahogyan már az utolsó, életében megjelent novelláskötet, Az alku szövegei sem, hiszen az addig rá jellemző, jó értelemben vett szenvtelenség helyét átvette a szentimentalizmus.

Az viszont biztos, hogy Tar Sándor novelláival vagy a Szürke galamb című bűnügyi regényével mindenképpen érdemes foglalkozni – bár az újra kiadott A mi utcánkon kívül beszerzésük a jelenben igencsak nehézkes (igaz, a Déri Múzeum által létrehozott hagyatéki oldalon azért egészen sok írás elérhető). Deczki Sarolta készülő monográfiája talán ezen a téren is elindít majd egy pozitív folyamatot a mindenképpen jelentős szerző életművének komolyabb megismerésében.

Lakner Lajos hozzátette, emellett tervben van Tar Sándor főként NDK-sokkal folytatott levelezésének rendszerezése és esetleges megjelentetése is. Az est érdekes színfolttal zárult. A közönség soraiból ugyanis többen felszólaltak olyanok, akik egykor valóban jártak Kelet-Németországban. Mindannyian arról beszéltek, hogy számukra teljesen meglepő és idegen, amiről Tar a Tájékoztatóban ír, ők ugyanis sosem találkoztak annyira rossz, duhaj magyar munkásokkal, mint amilyenekről a szociográfia szól. Egy hölgy szerint – aki az íróhoz hasonlóan otthonnevelőként dolgozott – épp az ő feladatuk volt a többiek fölösleges energiáinak levezetése különféle programok szervezésével. Így tehát felvetődhet a jogos kérdés, most akkor Tar színezte-e ki az általa megtapasztalt dolgokat. A válasz valószínűleg nem, hiszen hazánkfiai közül nagyjából ötvenezren fordultak meg az NDK-ban, így elég valószínű, hogy bőven akadtak köztük nehezebb sorsú, problémásabb személyiségek is.