Arany János szinte mellékesen lett az egyik legnagyobb költőnk

Szilágyi Márton az Arany János-emlékévről, Németh Szilárd parlamenti mondatáról és a lapalapítási lázról.

– Új kötete elején írja, hogy nagyívű Arany-monográfia eddig nem készült, és ön sem erre a feladatra vállalkozik. Hogyan lehet, hogy épp az egyik legfontosabb költőnkről nem született még ilyen?
– Természetesen Arany Jánosról nagyon sok monográfia készült már, ebből a szempontból a jelentőségével arányos a rá irányuló figyelem. Ami nem készült el, az egy olyan típusú átfogó és részletes monográfia, amilyet a Petőfi-szakirodalomban is láttunk. Az ő esetében Horváth János írt annak idején egy nagy életmű-értelmezést. Ez a könyv Arany esetében vagy elmaradt, vagy elnapolódott. Tünetértékűnek érzem, hogy a XX. század legnagyobb Arany-szakértői rendszeresen elmulasztották megírni ezt a könyvet. Horváth például alkatilag Aranyhoz állt a legközelebb, mégsem jegyzett róla önálló kötetet. Nem írta meg ezt a monográfiát annak idején Németh G. Béla és a nemrég elhunyt Szegedy-Maszák Mihály sem. Ezért gondoltam, hogy amíg az ember érzi azt a késztetést, addig érdemes elkészülni egy ilyen típusú könyvvel, nehogy kifusson az időből.

– Tünetértékűnek nevezte a hiányt. Minek a tünetéről lehet szó?
– Arany oly mértékben centrális szerepet tölt be a magyar irodalom történetében, hogy a vele való foglalkozás elengedhetetlen egy hosszabb irodalomtörténeti folyamat megértéséhez. Viszont ezért is sokan csak a folyamat egy fázisaként tekintenek a költő életművében való elmélyedésre. Így pedig már nem is akarják megoldani ezt a mégoly nehéz kérdést, hogy Arany költészettörténeti helye miben is áll.

– Hivatkozik Kukorelly Endrére, aki szerint Aranyról semmi újat nem lehet mondani. Ezt verses epikája és kisebb költeményei esetében mivel lehet cáfolni? Milyen újabb fölfedezések születtek az elmúlt években?
– Én azt mondanám, hogy a dolog egészen elemi szinten sem igaz, hiszen még mindig nem tettünk rendet Arany életművében. Még mindig nem teljesen világos, ennek az életműnek mik a szöveghatárai, mik tartoznak oda. Nem egyszerűen az a feladat, hogy egy jól feldolgozott életműről újabb és újabb értelmezéseket kell kitalálni. Az életmű filológiai rendje sem teljesen magától értetődő. Külön fejezetet szenteltem A dévaványai juhbehajtás című szövegnek, amelyet hagyományosan nem Arany művének tekint a szakirodalom. Megpróbáltam valószínűsíteni, hogy mégiscsak annak mondható. Tavaly is jelent meg eddig kiadatlan Arany-szöveg, egy fiatalkori prédikáció például. Nem világos az életmű kronológiája sem. Most indult újra a kritikai kiadás, ami arra vállalkozik, hogy ezt a rendteremtést elvégezze. Ha egy életmű szövegei nem állandók, akkor az interpretáció is erősen változhat, hiszen ha egy elemet máshova teszek, máris másféle magyarázat kínálkozik.

– Az előző kritikai kiadás az 50-es években indult, és most ért a végéhez. Miért húzódott el eddig, és miért volt szükség máris az újraindításra?
– A magyar kritikai kiadások általában nagyon lassan születnek. Vörösmartyé még véget sem ért, pedig nagyjából ugyanabban az időben indult. Kemény Zsigmondé el sem kezdődött. Akadnak tehát itt még adósságok. A feladat nehézsége is közrejátszik abban, hogy elhúzódott, másrészt a források hozzáférhetőségének a kérdése is. Sokáig nem lehetett elérni az erdélyi forrásanyagokat, ezek fényében viszont át kell gondolni az egész szituációt. Az újraindítás azért szükséges, mert a korábbi kritikai kiadás nem tartalmazott minden szöveget. Ott van például Arany széljegyzeteinek kiadása: saját könyvtárának könyveibe és folyóirataiba jegyzetelt. Ez az anyag Arany László adományából Nagyszalontára került annak idején. Nem volt könnyű hozzájutni. Kodály Zoltán és Gyulai Ágost kiadta ugyan az 50-es években Arany dalgyűjteményének anyagát és kottáját, de nem a kritikai kiadás keretében. Újra kell gondolni Arany verses műveinek teljes korpuszát.

– Arany életútját tekintve is derülnek még ki újdonságok? Ön a könyvében a társadalmi státuszának alakulását vette át.
– Nyilván az, hogy Arany életének eddig ismeretlen mozzanatai fognak kiderülni, nem valószínű. Az viszont, hogy az Aranyra vonatkozó források teljesebbé tehetők, szinte bizonyos. Ezt segítheti az akadémiai főtitkári működésre vonatkozó iratok áttekintése. De ott van még Arany családjának levelezése, ami szintén föltárandó terület. Nem az Aranyhoz szóló levelek, hanem mondjuk amiket Arany felesége írt vagy kapott, vagy amit Arany László és Arany Juliska jegyzett. Ebből a szempontból az életrajz is újragondolható lesz bizonyos idő múlva.

– Mit mutattak eddig ezek a levelek?
– Jelenleg néprajzosok, Gulyás Judit és Domokos Mariann foglalkoznak Arany László népmesegyűjtésével. A levelezésből és a mesék kéziratából tudható, hogy az Arany Lászlónál szereplő meséket a költő felesége, Ercsey Julianna, illetve Arany László nővére, Juliska mondta el. Így a női mesemondásnak is egy sajátos dokumentumával állunk szemben, valamint fontos kapcsolódási pontokkal Arany olyan műveihez, amelyek valamiféle népmeseismeretről tanúskodnak. Vegyük csak a Rózsa és ibolya című elbeszélőkölteményt. Ha az ember a családra figyel, egy idő után mindig visszatalál Arany Jánoshoz.

– Könyvében a verses epikát és a kisebb költeményeket emeli ki, hivatkozva arra, hogy személyesen önhöz is ezek állnak közelebb. Ennek milyen okai vannak?
– Az ember az ilyen típusú személyes választásairól nehezen tud racionálisan beszélni. Fontosnak érzem, hogy ne játsszuk ki egymás ellen Arany líráját és epikáját. Roppant érdekes, Arany hányféle variációját írja meg a verses epikának, mennyire nem egy hagyományos eposzi szerkezetet valósít meg. Hogy miként lép át szinte természetes módon a verses regény területére. A Toldi szerelme is vizsgálható ebből a szempontból. És hihetetlen érdekes az is: a költő, aki folyamatosan harcol az ellen, hogy lírikusnak tekintsék, miként tudja összehozni szinte mellékesen a XIX. század legjelentősebb magyar lírai teljesítményét.

– Monográfiájának címe, a Mi vagyok én? Arany egy rövidebb költeményét idézi meg: „Mi vagyok én? Senki Pál. / Egy fájó gép, mely pipál.” Milyen választ jelent ez a címben föltett kérdésre?
– Ez a kései szöveg, amelyet Arany nem is tekintett önálló versnek, azért érdekes, mert egy sokrétű hagyományértelmezésre utal. Scheiber Sándor mutatta ki, hogy Senki Pál egy ponyvákban szereplő, élhetetlen figura, aki ügyetlen a hétköznapi dolgokban, és minden cselekedete bukással végződik. Arany számára a gyermekkori olvasmányaiból lehetett ismeretes. Hogy saját magát élete végén ilyen módon minősíti, az erősen a lestilizálás felé mutat, az emberi létezés bizonyos vonásait is megvonva önmagától. Keserű és illúzióvesztett önszemlélet ez, amely már a romantika utáni költői szerepekre is fényt tud vetni.

– Petőfi hozzá intézett kérdésére is ilyen elkeseredett választ kívánt adni? A Nemzeti dal költője írta neki a Toldi elolvasása után: „Ki és mi vagy, hogy így tűzokádó gyanánt tenger mélységéből egyszerre bukkansz ki?”
– Egy másik rétege ennek a költeménynek, hogy visszautal a fiatalkori önmeghatározásra, amellyel az őt megszólító Petőfi-episztolára válaszolt. „S mi vagyok én, kérded. Egy népi sarjadék”, írta akkor. A két önmeghatározás iszonyatos távolsága és feszültsége mutatja azt az utat, amelyet Arany bejárt. Hiszen egyszerre volt az a népi sarjadék, aminek ifjúkorában mondta magát, másrészt az élhetetlen, saját magát állandó bukásokkal szemlélő figura, akihez élete végén eljutott. A kettő egyszerre igaz, és még nagyon sok egyéb szerep is ott rejlik Arany lírájában.

– A Szépirodalmi Figyelőben írt nemrég arról, hogy az emlékezetpolitikai szándékok miként kerülhetnek szembe a szakmai szempontokkal. Az Arany-emlékév kapcsán beszélhetünk ilyen konfliktusról?
– Arany politikai szándékú kisajátítására szerencsére nem volt erős kísérlet. Inkább ügyetlenségeket láttam. Nagyon szép, hogy ismét lehet látni az Arany-szobrot a Nemzeti Múzeum előtt, de azért nem az évforduló alatt kellett volna a restaurálását megoldani. El kellett volna készülnie idejében a nagyszalontai Csonkatorony fölújításának is. Egészében az Arany-év viszont számos fontos érdemet tudhat magáénak, olyan kiadványokat és rendezvényeket, amelyek meghatározóak lehetnek a későbbi Arany-képet illetően is.

– Milyen kiadványokról van szó?
– Az évfordulóra megjelent két tanulmánykötet, amelyek egyike Arany és a világirodalom kapcsolatáról szól. Ezt Korompay H. János szerkesztette. Aztán ott van a Cieger András által szerkesztett másik kötet, amely Arany életművének művelődéstörténeti szemléletű olvasataira adott példákat. A Helikon Kiadó pedig elkészítette Arany 1856-os Kisebb költemények című kötetének betűhű újrakiadását. Ez is fontos eredmény. Az Arany-emlékév tehát nem lezárta a költővel való foglalkozást, hanem megnyitotta a jövő számára.

– Említette, hogy nem volt erős kísérlet a politikai célú kisajátításra. Ez Arany személyiségéből fakad, vagy volna rá lehetőség, csak nem próbálták?
– Meg lehetne tenni, hangsúlyokat és szándékokat tekintve pedig érzékelhető, hogy Aranyt kihasználnák bizonyos aktuális politikai viták szempontjából. Hall azért az ember olyat, hogy Arany a nyugati befolyás ellen akart volna fellépni. Ettől borsózik a hátam, a tévhitekkel ellentétben a Kozmopolita költészet sem erről szól. Az Arany-évforduló nagyszalontai megnyitásán is hallhattunk egy-két elég durva dolgot. Hogy Arany mégsem tárgya ilyen durva kisajátításnak, az annak is köszönhető, hogy a XIX. századi irodalom egyik közmegegyezésnek örvendő figurájáról van szó. Nincs kitéve annak az erős megosztottságnak, amire a XX. századi irodalom nem kevés példát ismer.

– De ott volt például az emlékév fővédnöke, Németh Szilárd, aki a Parlamentben beszélt arról: az emlékévet meg lehet ragadni arra, hogy segítsük a határon túl élők szülőföldön való boldogulását. Erre valóban megragadható egy Arany-emlékév?
– Ezt inkább nem minősíteném. Ezek azok a kisajátítási gesztusok, amik nem az irodalomtörténet hatáskörébe tartoznak. Más ünnepi beszédeket is föl lehetne hozni, amelyek hasonlókkal próbálkoztak.

– Az önmagát népi sarjadéknak nevező Aranyt egyébként miként lehet vizsgálni nép-nemzet szempontjából?
– Arany voltaképp stilizálja ezzel a saját származását, miközben nem paraszti, hanem nemesi tudatú hajdúcsalád gyermeke. Ez a nemesi tudat és a földműves-életforma sajátos feszültségben volt egymással. Ettől a státustól jutott el odáig, hogy a XIX. század magyar értelmiségének vezéralakjává váljon. Nem szabad tehát rögtön hinni az önstilizálásnak. Az említett köztes helyzet megkönnyíti, hogy valaki polgári értelemben értelmiségivé tudjon válni. Arany a fiának pedig, aki bankárként dolgozott, már egy polgári életformát adott tovább.

– Az általa elindított lap, a Szépirodalmi Figyelő mégis inkább az elitnek szólt, és két év után nem is tudott fennmaradni. Miért bukhatott el ilyen gyorsan ez a próbálkozás?
– Ez az időszak általában is a lapalapításokkal volt jellemezhető. Sokféle kísérlet volt, és mások is jártak úgy, mint Arany. A költő szakközlönyt akart létrehozni. A hasonlóképp induló kísérletek ugyanígy kudarcot szenvedtek, említsük csak Egressy Gábor színészeti szaklapját. Arany viszont újra tudta gondolni lapszerkesztői elképzeléseit: ebből lett a már népszerűbb Koszorú. Nehézségeit a korabeli társadalmi helyzet, az olvasóközönség szűkössége okozta. A költő egy idő után úgy érezte, nem éri meg ennyi energiát fektetnie a lapba, és elindulhat más úton is.